Nem élek, nem halok, örök fényben vagyok
aranyban bíborban, mégis elhamvadok...
Erőmet ne kívánd, életem ne csodáld,
harmatvízen élek, napsugár vacsorán...
Ragyogását élem szerelmes Napomnak
énekem az élet, tüze ég dalomnak
Kikeltem habokból, tenger tajtékjából
szélben járó lelkek panaszos szavából
Bölcsőm felhőn ringott eső mosta testem
éjszaka meghaltam, reggelre születtem 

Tizenkét anyám volt, s apám tizenkettő
hideg ölelésben három halál-vesztő
A másik háromnak magzatja én voltam
sarjadó reménnyel új életet hoztam
Háromtól kaptam meg zsenge gyermekségem,
hárman kényeztettek, fényesedtek vélem...
Az a három anyám sosem bántott volna
akik halálommal élesztettek újra
Ágacskám fahéjban, párnácskám mirhából
Isten kiszakított e sötét világból... 

Öregen, ráncosan hagyjatok elmenni
hulló tollaimat ne próbálják szedni
Engedjetek mostan hamuvá hamvadni
tűzben halált halni úgy újjászületni...
Felébredek ismét ambrózia ágyban
nem maradok soká az árnyékvilágban
Nem félem a halált, szenvedésem vége
Napbölcsőben éled gyenge sarjam égre
Tollamon szivárvány pompázatos virág
mit sok égi csillag,földön ragyogni lát
Legnagyobb hegyeknek égbe érő ormán
napsugár az étkem aranytüzű mannám. 

Ajh, Csudamadárnak torkában a sípja
Nap, tüzes szekerét érte megállítja
Messze cseng, hallatszik csoda-rege ének
ameddig elhallik, kicsordul a lélek.
Takarja az árvát, soha meg nem fázik
heted-hét íziglen szerelem virágzik
Bülbül zeng, mindenütt örömkönnyek hullnak
sötét e világban fényességek gyúlnak.
Járja így az útját az a drága madár
ameddig szeretnek, nem fogja a halál...