fénye elvakít, így sírni sosem látod.

Sóvárog a vágy; miért nem dalolhat

tiszta szívvel, üvöltve egy látnok...

Eb-ugatta sötét lepel! Ha nem rejtené arcod,

felhörögném eléd, hogy ne ünnepelj

ezredévnyi bűnöm, konok kudarcom.

Halott órák hallgatását őrzi átkos feled

elfedi lelkek gyászát, száradó kötelet

fonsz... gúzsba kötve-fojt, nem élsz,

titkokban igázod le néped, mert félsz...

Már nem bírod te sem szusszal sokáig?

Hosszú az út, melyet kövezett a sok bölcs

és szeretni remélt, egy honos hazáig.

Csenevész magzatok tejetlen kebleken

nem lehet más, ha te vagy az egyetlen,

a fétis. Hogy zúgnak a Hórusz-karzatok!

Szülj fény rabigát, vakságba ejts, csak azért is!