Csordogáló időcseppek, lelkünkben esnek.

Betemetnek, elvezetnek siheder korokba,

hol csengettyűs gödölyék gömbölyödnek, szem- forogva.

Fénylő zabot harapnak, ám ereje fogy a napnak...

Szürke hamufellegek összefognak, sátoroznak,

fekete bíbor, fekete-bíbor bajt lehoznak...

Menekülni kéne. Cseppenj rám idő!

Szememet csukd merészen, világok között

tarts jelenben- jövőben, felerészben.

Ki az az őrült, aki múltba tart?

Semmiből sehová visz, eltűnik a part.

Csodafényes csillagcsikó, holdra kényes,

fényt lehozó csillagvándor...átnézek

 térnyi időrésen, hogy ne féljem a holnapot.

Félelmeimből minden kornak otthagyok.

Csüngök le édeni almafán, útban a pokolba,

majd lángra gyulladok,s elégek egy csipkebokorban...

Jel lehetnék egy márvány-tű obeliszken.

Képzeld el csak bátran, hol merenghet az Isten.

Vésett kőtábláin hagyva csak üzenetet,

vízen járva várat magára.(groteszk a jelenet)

Tragédia lesz ebből nemsokára...

Fénynyalábok, fényvilágok. Elsuhanók, messze járók

Rémület fut át minden letűnt koron...

Gyökereim nincsenek, mégis kapaszkodom.

Egy biztos helyet keresve kutatok.

A Vándor eltűnt. Összekuszálódott utakon

csámborog az elme. Rettenetes lett az ember!

Szabadon arat a halál, igen nagy a gerjedelme!

Egyetlen nevet visszhangzik a kozmosz;

fohászkodik annyi bűnös, háborodott,

az időtlen idejű-korú Őslakoshoz...

Csillagködökön átlebegnek szétzilálódott DNS-ek.

 Újra csend. Az Idővándor késett, a remény elveszett...