Nem szólít, nem vár, suhanna, de nem száll.

Eltörpült óriás. Szivárvány glóriás

fejének éke sörénye, tűz-lobogó -fényes.

Szemeinek zöldje, szerelemnek völgye...

Nem ölel, nem tárul, ajka nyíl', majd bezárul

szívével együtt. Helye, még ki sem hűlt,

kezemnek lágya bőrét kívánva, pelyheket szikráz.

Merengő kétely: talán van még hely

szívében. Csak egy kis zeg-zug, mely óvna!

De nem tud. Mert veszni hagytuk inkább...

Nem éled, nem élem, azért még remélek.

Kesztyűben ujjak, hideg volt, fújta...

Titokban újra, egymáshoz bújni vágytak,

mint ahogy kell az asztalnak is szék társnak.

Ébredő karoknak az ölelés, ha erre vágynak,

fény, az éhes szemeknek, hogy lássanak szépet,

templomi csendnek a zsoltár, ha igézet

rabja lelked, meztelen szentségű oltár,

hol csukott szemmel is mindig tisztán látnak...

Te magad kellesz egészen, nem felerészben,

ne csak szombat és vasárnap melegítsen ágyam,

párnámon hagyd meg illatod, hajadból szálat,

ha elmész...legyél a tűzhely, ha tűz kell…

Rontás ne érjen, szerelmedtől égjen,

s mindig igaz legyen, feketén-fehéren...

Szerelmet adj, jó szót,- kenyérre, ha szórsz sót-

mint áldást. Ne kérjem, hogy mindig ölelj.

Magadtól gyere, ahogy a holnap jön el...