Halk morajjal súgva igéz a tenger.

Körbe hallik hűs szava. Jár a földön,

völgyek mélyén, szikla magánya-fészken,

égi hegyekbe,

majd alá hull köd- szita fátyla szárnyán,

zúgva zengőn elfedi lenn a völgyet,

suttogását szerte szalajtja szél is;

csendbe kövesztve...

Tinta-kéklőn, égi szinébe árnyal

majd bezöldül, s éledez új haragja

Háború dúl, partjai szétfeszülnek-

Majd hazatérnek...

Hív, becéző szóval az éji nászra.

Benned él-hal, véd szerelem tüzével.

Mennyi szépséggel fon-ölel, s karolva

ringat a lelke!