Csillogott a reggeli harmat,
lágy levegőt szív a szomjas kebel.
Az éjszaka bágyadt nyugalma
ásítva szökik, az álom is elillant .
Nem kerestem válaszokat a miértekre.
Még csordogált az eresz, cseppentett gyöngyöt,
a Nap fénnyel megszerette,
majd amorffá vált, s terült el reszketve ...
Álmos madarak ágra gubbadtak.
Szárnyuk, mint lomha árnyak
megereszkedve vártak. Erőre, lángra,
mint férfi, ha vágyik szeretőre- lányra,
természet a fényre, táltos teremtőre...
Kiűzettetett hát szememből, mint vétkezők
hajdan Édenük biztonából.
Csak még egy apró kortyot a reggel
báj-bűv italából, hogy szerelmesem
legyen e nap, s árasszon el kegyelemmel!
Szeressem minden percét, s fájjon, ha múlva el
emlékeket szül, idézni remete szívvel, lélekhidegben...
Majd, ha újra eljön az este és az éj sem kísért,
küldjön álmot, szép szeretőt,
az égi angyalok Garmadából...