fényt örökölt a két szemedben.

Fel nem szakítom csendednek zárját

lebegnék véled, de mégsem teszem.

Csüngnék, mint alma, rám ragyog kincsed,

szépséghez fordít a szerelem.

Percegni hallom időnk múlását

elronthat mindent, ha észre veszem...

Beszélgetsz hozzám, becéz a szád is,

simulni mozdulat melléd sodor,

szökne az érzés szeretni vágyik

elfut, mint felhőkről szürke bodor.

Letisztult égről, kéklő vizekkel

átsír ma bennünk féltő imánk.

Fáj, hogy nem voltál, én sem siettem

megkötözhetnénk sok apró hibánk,

hogy ne zavarjon semmi sem többé,

felejtve, zokszót és bánatot.

Gondot, zord kedvet, mély kútba rejtve

felszabadító bocsánatot.

Csak lennél nékem , én meg tenéked,

mint fény és árnyék, - csak a jó szándék-

hozzád kötözve, ejtene rabul.

Mit ér az álom, benne ha szállnék

- madárnak röptével- szárnyatlanul?

Arcod kigyúl, dereng már

mosolyogsz, és már nem fáj.

Szemed tiszta fényben vár

el ne engedj, figyelj rám...