Beesett arcok, szemek, feketében gyászol az éj.
Soha ne félj, ha riadt a látomás! Elkárhozott
vallomás, vészmadár dalol...hogy jajgat valahol,
mint fába szorúlt féreg! Diadalmas véreb, mellet dönget;
Én lennék tán a csorda vezére!? Emelj fel vezérem,
fogadj balodra! Eloldalogna bár, ha haragra gerjed
s üvölt a király.Nézd, milyen sivár egy lélek!
Ha remegsz, én is félek.Veled várom  végét a sötétnek .

Szűrd a Hold fényét, alakítsd szememben a békét,
nyugalom háza várjon. Miért kell, hogy fájjon,
ha szeretni vágyunk? Óriáskerékbe tört az idő remetesége.
Nem vetted észre, hogy figyelnek? Én is bizsergek, mert
szólít az óra, csókold a szám, ajkadról iszom a mézet,
süket denevérek lógnak, tercelnek jeleket a végtelenbe...

Belátható minden zeg-zugos völgy, bokros csalit
sehol egy bambusz, cédrus,sem tölgy, vagy gyertyán,
egy árva négus, egy kivert toportyán...messze zeng
az ének, párducok remélnek gyengelábú gnút.
Kerülik a szeles vidéket, testvérként
fogadják meg az égi háborút....szép szurikáta álmok!
Babaszemek, apró kezek, lábak.

Csordaszerelemben bölcs vének járnak,
s halnak a halál titkos völgyében.
Anyák, lányok, matrónák.Félig leigázva,
a szabadság illúziójába  zárva. Végtelenek
a kitaposott utak, ösvények...szafarikaland,
orvvadász,és óriás-szemekben riadt könnyek.
Hiánák, sakálok, keselyűk. Már minden könnyebb...