Jóni Barna: Bajadér

Csobban, bennem jár, ég-szemében tó.
Lomha fellegek lógnak az éj homály
haján...szeplőtelen a vágy,
és mindig tettre kész, furcsán izgató.
El nem múlhat már, szívemben él a bűv-varázs.
Megláttam Őt, amint jött a selyem-réten át;
gyöngyben úszott el minden lépés a láb alól,
ahogy könny-topánja pille-táncot élt.
Csillaglányok ébredeztek fényszemekkel:
égi lámpást játsztak ők, s lőn
ezüstös-szín nyaláb a széles útfolyam.
 
Mondd, mitől rogytam akkor térdre én?
Tán a látvány volt oly szívbe markoló?
Vagy szerelemmel fájt, mert ő volt a szép?
Ám, csak billentette könnyű lépteit,
még a zsenge fű sem tört derékban el...
Keble rengett, s pihegve szállt a lány,
akár egy büszke őz-suta szökellt.
Karcsú váll, derék, csípő, mind-mind
ékszere, és az ajka tűz-parázs;
csókra csábító, oly cseppent, mint a vér...
szunnyadt kéj, nemesen forró lágy ölén.
Ma éjjel érte, meghalni lenne érdemes.
Majd hirtelen megállt, hogy táncát kezdje el;
ledobta fátylát hófehér keze.
Ki Ő, ki éjnek tánccal áldoz,
s így szól az Ég urához?
Ő egy Bajadér...