Bejártuk, amit a falka diktált,
s mit sem törődtük, hogy ónszín-fáradt
már minden hajnal, és karjain hált
mocskában mindünk, mint az állat

az éjt bújtuk meg a nappalokban
pincék dohszagú sarkára rontva,
röhögtük egymást: - Sovány szagod van,
nem kell-e szappan, nem kell borotva? –

Ha volt, megettük, amit találtunk,
a boltajtóból a tejet, zsemlét
vagy ing rejtette, vagy a kabátunk,
az szerint, hol talált ránk a nemlét,

s emlékszem, az a szent szó, hogy otthon
eltűnt a messzi, vasszürke ködben,
az utca vált azzá, büszke poklom
visszamart mindig, és visszajöttem,

már nem volt lejjebb. Magába oldott
a szenny, az olcsó bor bűze, mocska,
nem néztem vissza, a semmi volt ott,
vagy ezer szétrothadt régi kocsma,

s mikor a hajnal egy kapualjban
friss vért köhögve talált a falnál,
akkor már éreztem, tudtam, baj van,
és szántam magam: ha belehalnál,

még mielőtt az utcát eléred,
ki kaparna el, a falkád messze,
vagy itt találnak elfolyva véred
aki felemel, mondd olyan lesz-e?

A kapu mozdult, fény tört a résen
vörössel vonva a málló múltat,
morogva hátrált meg sorsverésem:
eredj, a leckét meg nem tanultad...

Új horda várja sosemvolt álmom
foszlányaiba szakadt lelkemet,
nem sikerült magam megtalálnom,
s most sírba vonszol, élve eltemet...