- Öltözz fel-  szólt, és visszagombolt,
hangjában csöndes szánalom volt,
szemembe nézett: - Fáj nagyon?
Talán még összevarrhatom...-

Pöttyös bögrét emelt a számhoz,
egyet nyögtem, és szalad, teát hoz,
illatos frisset, most főzte éppen,
gőzölög kecses, fehér kezében,

és már terít, és közben mondja
hogy jó így, de most száz a gondja,
és örül, hogy végre így, mi ketten
töltjük az estét. S én úgy szerettem

örömeit, s az ágysarokból
bólogatni, hogy jóra gondol,
könnyét törölni, sósan-édeset
ha épp valami bánata esett,

látni, ahogy az idő szárnyán
röpködött, s tudni éjjel vár rám
álom-szuszogása. Paplan-béke
ölelt át kettőnket évről évre,

aztán hol itt, hol ott felejtett,
elpiszkolódott, rongy selejtet,
és foszlott magamban, elfeledten
a hétköznapok unt része lettem

ma reggelig.

 
                 Ahogy felébredt
álmos szeméből régi ígéret
csillant, ó, én ezt hogy is feledném:
- Gyere, bújj ide, morcos kis medvém...

Öltözz fel – szólt, és visszagombolt,
hangjában csöndes szánalom volt,
szemembe nézett: - Fáj nagyon?
Talán még összevarrhatom...-