Lekéstem hát
a tegnap virágdíszekbe robbant perceit,
kényszerbe tört igám, s igém a csendbe halt
bár hajtott a lelkiismeret vagy hajnalig,
lélektelen lett volna írnom bármi dalt.

Ezer gondolat kavargott, kerge förgeteg,
apró cserép belül, tolongó félszavak,
próbáltam egy képbe rakni. Tudtam, nem lehet,
átgondolatlanul dalolni nem szabad,

kecses színeket vágytam volna összefonni,
fényíveken ütemre futni dallamot,
vártam, hogy megtalálsz, ihlet, te büszke holmi,
hogy szépen szólhassak, épp ma nem hagyod?

Az este így vágtatott, mögötte jött az éj,
gyűrt lapjaim mohón felfalta a kazán,
tányéromon rőt tekercsbe gyűlt az almahéj,
bíztattam önmagam; tudod te, csak lazán...

Az asztallapon, ahol kifulladt tollam haldokolt,
egy fél-gondolatnyira feküdt a rózsa,
bársonyszívén csepp sóhajnyi tegnap este volt,
nem szólt, de tudtam, mivel vagyok adósa,

kezembe vettem óva és becézve halkan,
víz kell, egy karcsú váza, csendes oltalom,
most róla szól a perc tettben és gondolatban,
nyújtózz csak, rózsa, és sóhajts, én hallgatom…

Virágok, mind, március pille álmai,
hogy tudjam mindnek, és egynek elmondani;
eleven fény vagy, és elérhetetlen álom,
hát áraszd a vizeket,
                              virágom, virágom...