Álmok ívén halk a dallam,
végtelenbe fúl a mámor,
újra kell, de kell, hogy halljam
hogy zenél a messzi távol,

hogy lebeg az ég vizében
túl a tiszta láthatáron,
száll, kezemmel el nem érem,
mégis újra visszavárom...

fáradok. A sóhajokban
egyre messzebb szól a lélek,
százezernyi „ó jaj” ok van
csendjeimben, küldenélek,

tartanálak, büszke szellem,
tört színekbe gyűrt talányom,
csontkalitba zár a mellem,
elpihenni föld alá nyom.

Képzeletben néma nyári
éjszakákat fűt a vérem,
vágyom újra megtalálni
hangjait egy új mesében.