Hányszor álmodtam hajadba fonni csendet
és hányszor szemedbe szikra csillagot,
öles magányom de sokszor teremtett
hazug igéket; akard, és megkapod,

hányszor remegtem bőrödre rálehelni
magamba fojtott világnyi vágyamat,
hányszor sikoltott rám a puszta semmi
hazug igéket; lehet, de nem szabad,

és hányszor, Istenem, hányszor tétováztam
szavakba szőni, hogy mi is vagy nekem,
s hányszor kavart agyamba büszke lázban
hazug igéket öröm és félelem,

és hányszor megbántam elborult magamban
ridegségem, s hogy bent a tűz hogy éget...
pocsékba ment idők, csak én maradtam
mentségül hozva szép, hazug igéket,

s Te mégis itt vagy, még én is itt vagyok
áldva és verve önző képzetekkel,
elmondhatnám, de most is hallgatok;
"hányszor" újra e kurta szó remeg fel...