Büszkeségeink bajára nincsen ír;
mit tehet ki szóba fullad, mintsem ír,
varrt időkbe rejtve kerge bánatát
múltjait, jövőit éli újra át,
körbe rág megint lesz-eket, volt-okat,
önnön sebjein merengve bólogat,
százezernyi vak betűn és oldalon
bújik át lélek-szakadva... borzalom.

Magam temetve árva pestinek
félmondatom bensőmet festi meg,
az űrt, ahonnan néha visszanéz
ezer kudarc, öröm, a zöld penész;
pálinka kell, ha nincs jövő, mulat
a fékevesztett, kurta indulat,
hogy reggel majd száz összetört ajándék
közt ébredjek, hogy létezem, mert fáj még.

Érveim előttem térdre rogytak,
tortát sütök, gyertyát a tegnapoknak,
tükör mögé feszül ifjúi önmagam
hogy megkeressem benne, hogyha van
azt az ős-derűt, ami ha meglehet,
visszaadja régi, varázsos lelkemet
kóbor hitemmel, hogy szépen élni kegy.
... Tizenháromba így megy ötvenegy.