Úgy olvadt össze kinn a téli ünnep
fehére, ahogy a régi múltba tűnnek
a csengős december álmai. A holnap
kedvére hallom, már angyalok dalolnak,

vagy csak bennem kel most életre a kánon
túl ezen a fáradt, elrekedt világon.
Jó ez így. Hallgatom tágra nyíló hitben
ahogy hullámokban önt el újra itt benn,

kórus, hol dübörög, hol lágy gyermekhangon
csal, hogy ezt a békét, ezt nem kell feladnom,
–maradj még– ringat egy halkan omló szólam
mintha rám figyelne. Itt maradok, jól van,

nem vágyom kilépni, néhány hosszú percen
illatok ölelnek, gyertya lángja sercen,
arcokat látok, és új fényt a szemekben,
köröttem van mind, akit valaha szerettem,

föl még, föl, hadd szálljak kicsit túl a léten,
hátrahagyva, amit valaha is féltem...
s aztán a csend. Lassan elhal benn a dallam,
talán itt van még a hófehér falakban;

most egyszer-lesz-karácsony lomha csendjét
villantják rám a szürke konyhacsempék.
Megtépett lelkemet gyógyítani hívlak,
jönnöd kell, világíts, betlehemi csillag.