Senki nem tudta, mikor került a mező szélére a régi lakókocsi, oldalán a szinte láthatatlanra kopott "...LINT CIRKUSZ" felirattal, megszürkült deszkáival. Valahogy egyszer csak ott volt, mintha mindig is ott állt volna, nem tartozott hozzá semmilyen vonóeszköz, traktor, vontató, kis lépcsője alatt mintha a gyom se nőtt volna, egyszóval beleolvadt a tájba, a mögötte pár tucat lépésre mozdulatlan erdő csendjébe, mint a mellette dudorodó, földút felőli oldaláról megkezdett dombocska.
A faluban zajlott a hétköznapok megszokott élete, szinte napról napra ismételve önmagát; a nyári munkák a földeken, a kiskertekben, a délelőtti mocorgások, jövés-menés, a távolsági buszok morgása hol a lezúduló záporban, a napégette aszfaltúton, hol a ködös hajnalban küzdve méterről méterre.
Először természetesen az asszonyok kezdték találgatni, ki lakhat ott, látták a kunkorodó füstöt a kupakos lemezkéményből, néha kiteregetett ruhákat, egyszer pedig állítólag valaki egy fekete kutyát is a lépcsőhöz kötve. Az utolsó házban egyedül élő öregasszony (róla sem tudták, mennyi idős), ha az erdő felé járt, látott az ablakában fényt, néha egy alakot is, de nem nagyon jutott eszébe senkinek, hogy közelebb menjen, és megnézze, ki lakik ott. Addig a napig.

A templom előtt ácsorogtak az asszonyok, és egyre izgatottabban beszélgettek. Hamar ráterelődött a szó, ki élhet cirkuszos-kocsiban, hogy került oda, kinek lehet az ismerőse. A falu nyugdíjas tanárnője türelemre intette őket, de a szokásukkal ellentétben most nem hallgattak rá. Ahogy kerekedtek a történetek, kerültek elő döglő tyúkokról, farkas-vonításról, bűntettekről, kísértetekről egyre hátborzongatóbb mesék. Az idős pedagógus csak hallgatta őket, volt közöttük nem egy, akit ő tanított meg írni, olvasni. A tisztelettudó köszönésen kívül más kapcsolata már nem volt régi diákjaival, lassan elfeledték, csakúgy, mint a férjét, aki miatta költözött ide, és vált a felsősök tanítójává. Végül az asszonyok döntésre jutottak: ki kell deríteni, mi történik a cirkuszos kocsiban.

A falu mezőőre még nem tudta mi vár rá, vasárnapi ebédje mellett ült a tornácon, a júliusi napban néhány kellemetlen légytől eltekintve semmitől nem zavartan kanalazta a szomszédasszonytól kapott húslevest, el- elábrándozva a huncut szemű menyecske félig nyitott ajkairól csurranó nevetésről, a szoknyát ringató csípőjéről. Nem szeretett egyedül. Sok éve már hogy itt maradt, még mindig kísértette az a szombat hajnal, amikor a felesége síró kislányukkal és egy szatyorral beült abba az autóba, és az a hideg pillantás, ahogy a kis egyszerű házra, és rá vetett egy utolsó, jéghideg pillantást.
Most egészen lassan jutott el a tudatáig az utcán közelítő asszonycsapat csivitelése, gyorsabban kezdett kanalazni, mintha megérezte volna, hozzá igyekeznek.
- Józsi! – állt meg a kapuban a legharcosabb, a boltos felesége – Kié az a cirkuszos kocsi a fővég mögött, a kaszáló szélén?
- Honnan tudjam? – morrant vissza, de aztán, ahogy közfeladatot ellátóhoz illik, felállt, egy szomorú sóhajjal rápillantva a hűlő levesre elindult a kapuhoz – Nem láttam ott semmit a múlt hónapban, azóta meg nem jártam arra.
- Itt lenne az ideje, mi van, ha valami körözött bűnöző húzta meg ott magát? – jegyezte meg halkan az idős tanárnő – Ne hívjuk a járási rendőröket?
- Nem kell, kimegyek délután, aztán majd elmondom.
- Jól van, csak beszéltük, mi lehet ott, gyere majd be utána a bolthoz, ott leszek. – enyhült meg a boltosné, és elindult az asszonycsapat élén a falu főtere felé.
Nagy lett a csend. A leves fölött köröző két legyet elhajtva ült vissza a mezőőr a levese mellé, de már megtört a vasárnapi hangulat.

A templom harangja elütötte a négyet, repedtes hangja megszorult a templom körüli kis ligetben egy pillanatra, aztán kiszabadult, beszaladta a falut, és kifulladva halt el az utolsó háznál.
A mezőőr hátizsákjába tett egy üveg vizet, ivott még egyet a kút szélére láncolt fémbögréből, kezébe vette a fényesre kopott, embermagas botot, és elindult a kaszáló felé. A zöld vászonkabátot a vállára terítette, sok volt az elszórt, szürke felhő, a fecskék szinte a földet súrolva vadászták a párától elnehezült szárnyú rovarokat, lehet, esni fog.
Az utolsó háznál odaköszönt az öregasszonynak, az valami adjisten-félét morgott vissza, és látszólag nagy figyelemmel merült bele a kis virágoskert kapálásába, aminek két tő százszorszép látta a kárát.
Józsi halkan dohogott magában, ahogy felemelte a tekintetét a porról – Hogy nem láttam, innen is látni... - a cirkuszos kocsi most szinte kivált a háttérből, mellette két levert karó közé kifeszített kötélen egy fehér ing, és pár fel nem ismerhető darab lógott hanyagul.
A földút kerékközében térdig nőtt a gaz, erre ritkán fordultak meg, most hirtelen az sem jutott eszébe, kié a kaszáló, szólni kéne, vágassa le, nő itt minden, aztán széthordja a gyommagokat a szél. Rálegyintett, ha eszébe jut, beszél a jegyzővel. Elmosolyodott, ahogy felidézte a jegyzőt, csupa ideg kis emberke, mindenről tudni akart. Mikor a kislánya meg a felesége elment, megkereste a kis házban, és felajánlotta neki a mezőőri munkát. Azt kérte tőle, ha valami, ami nem kimondottan a rendhez, a birtokszabályokhoz kapcsolódó dolog jut a tudomására, arról is tájékoztassa. Van ennek már vagy tizenkét éve...
Megállt a csendes kocsi előtt. Nem volt benne a dolgáról bizonytalanság, most mégis furcsa érzés fogta el, lassan a lépcsőhöz lépett, és ahogy az első fokra tette a lábát, az ajtó lassan kinyílt. Átfutott rajta a gondolat, nem egyedül kellett volna jönnie, szólni kellett volna a járásiaknak, ki tudja, milyen alakkal találja mindjárt szemben magát. Most legszívesebben megfordult volna, hogy visszamenjen. A faluszéli öregasszony sem lát idáig...
Az ajtóban szürke, állig begombolt ruhában kistermetű, fekete hajú és szakállú ember állt. Nem lehetett magas, a lépcső tetején mégis hatalmasnak tűnt, hihetetlenül fekete szeme nem engedte el a mezőőr tekintetét. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megszólalt az idegen.
- Jó napot – lassan előre nyújtotta a jobb kezét – jöjjön be.
Józsi úgy érezte, megdermedt a nyelve, fejében lassú kínnal vánszorogtak a gondolatok; most hogyan?
- Jó napot. – erőszakolta ki magából. – Nem mennék be. Kijönne?
- Persze – mosolyodott el a szürke ember – jövök.
Józsi hátralépett, az idegen lassan lejött a lépcsőn. Tényleg nagyon alacsony volt, de széles vállú, zömök ember, olyan kortalan, úgy lehetett harminc, mint hatvan, a szeme pedig mintha nem is rebbent volna. – A kút. Olyan a szeme, mint a kút. – ötlött fel a mezőőrben, és mindjárt ki is száradt a szája, legszívesebben letépte volna a hátáról a zsákot, hogy felbontsa a vizes üveget, és magába öntse a hűvös vizet.
- Ki maga, és mit keres itt? – szakadt ki belőle, közben úgy érezte, kitölti a nyelve a száját.
A kis ember elmosolyodott.
- Igyunk egyet, nagyon meleg van, éppen vízért indultam, mikor megláttam, hogy itt áll.
Józsi lekanyarította a válláról a zsákot, és kivette a csatos üveget. Valami furcsa hála áradt szét benne az üveg ismerős érintésére, de tudta az illemet, odanyújtotta az idegennek. Az mosolyogva hárította el.
- Igyon csak, én majd utána.
A víz úgy áradt szét a mezőőr testében, mintha a vére indult volna újra, még talán a szemét is behunyta, annyira jóleső érzés volt. Enyhe szellő mozdult, a közeli hatalmas eperfa levelei fürge táncba kezdtek, jótékony kis árnyaik egymást kergették a szürke földön, és a mező fölött megszólalt egy pacsirta. Hirtelen mintha élettel telt volna meg a táj, még a délutáni busz halk moraja is idetalált valahogy.
- Hozok két széket, és beszélgessünk. – mondta a kis ember. Felnyúlva az ajtó mögé két öreg, de tiszta tábori széket emelt le, kinyitotta, és hellyel kínálta a mezőőrt.
- Józsi vagyok, mezőőr a faluban.
- Tudom. – mondta a kis ember – Sok mindent hallottam, magáról is, tudja, ha csak megáll az ember a boltban, abból, amit ott az asszonyok elpletykálnak egymással, mindent meg lehet tudni. Bálint vagyok, volt egy cirkuszom, – lassú mozdulattal mutatott a háta mögötti elmosódott feliratra – de már nincsen, szélnek eresztettem a társulatot.
- Mit keres itt, nálunk?
- Nem keresek semmit. Pihenek. Elég volt a zajból, elég volt a fényekből, az állandó utazásból. Itt akasztottuk le a kocsimat. Valakinek a birtokán vagyok?
- Nem, ez itt a járásé, az út túloldalán vannak a földek, ez a kaszáló itt szemben... - elakadt, bosszantotta, hogy most sem jut eszébe, kié a kaszáló.
- Mindegy is – rántott a vállán az idegen – nekem fontos, hogy ne zavarjak senkit. Így talán engem sem zavar senki. – Mélyen a mezőőr szemébe nézett, aki kezdte kényelmetlenül érezni magát.
- Meg kell értenie – kezdett bele – hogy a falubeliek tudni akarják, ki az, aki itt táborozik, nem szeretnénk senkit ide, aki bajt csinál. Ez egy békés kis falu. – megpróbálta állni a kis ember tekintetét, de nem ment. – Mit csinált a cirkuszban? – markolta meg újra a csatos üveget.
- Illuzionista vagyok... voltam. Jövendőt mondtam, ha kellett, álmokat adtam, vettem. – őszinte, tiszta hangon felnevetett – Tudja, mint a cirkusz, a csodák világa.
Józsi nem tudta, de igyekezett őszintén mosolyogni, bólogatni, hogy persze, de akárhogy kutatott az emlékeiben, egyetlen egy gyerekkori kép jelent meg benne, egy kék-fehér sávos hatalmas sátor, padsorok, hangzavar, és édesanyjának meleg, puha keze, ahogy azt szorítja. Félt. Soha többé nem jutott eszébe, hogy cirkuszba menjen.
Rájuk telepedett a csend. A mezőőr lassan felállt.
- Hát, köszönöm. Tájékoztatnom kell a jegyzőt, hogy maga itt táborozik.
- Nem maradok soká, nincs három hete, hogy megálltam itt, de hamarosan jönnek értem. – állt fel a kis ember is, és kezet nyújtott.
Józsi megmarkolta az idegen kezét, és keményen a szemébe nézett.
Mintha megállt volna az idő, újra csend vette körül, és emlékek képei rohanták meg, újra érezte édesanyja kezét, az esküvője forró, édes illata töltötte ki a tüdejét, hallotta újszülött gyermekének felsíró hangját, a feledhetetlen gyerekkacagást, örömöt érzett, minden felbukkanó fájdalma mellett elsöprő, erős örömöt.
A szürke ember elengedte a kezét, szemében apró szomorúság csillant.
- Várjon egy pillanatot, idejövet találtam valamit az út mellett, maga talán tudja, kié lehetett.
Termetéhez képest fürgén felszaladt a lépcsőn, bent a kocsiban zörgött, pakolt, és megjelent egy kis sárga játék-mackóval.
- Tessék. Maga tudja biztosan, kinek hiányzik.
A mezőőr körül megfordult a világ. Az ő gyerekkori játéka volt, vitte magával, akárhová ment, és amikor a kislánya megszületett, odaültette a rácsos kiságy sarkába, hogy vigyázzon rá éjjel, nappal. Belekapaszkodott a fényesre kopott botba...
Nem tudta, hogyan ért vissza a falu széléig. Az öregasszony most hangosan ráköszönt, viszonozta is, de csak vitte a lába a kis házig, bent ledőlt a vetetlen ágyra, magához ölelte a mackót, és csendes zokogás rázta a vállát.

A boltosné este tizenegyig várta a híreket. A férje megitta a napi robot, a gyűlölt vasárnapi nyitva tartás után a szokott hat-nyolc sörét, (már nagyon régen nem számolta,) és hangosan hortyogott az asztalra dőlve. A boltosné halkan kisurrant a házból, és meg sem állt a mezőőr kis házáig...

Másnap reggel ő nyitotta boltot, a férje hajnalban elment áruért. Az első vevője a falu nyugdíjas tanító házaspárja volt. A tanítónő figyelmét nem kerülte el a boltosné karikás szeme, gyűrött arca. Félrevonta, amíg a férje pakolt.
- Mi történt?
- Nem jött este a Józsi elmondani, mi volt a cirkuszos kocsival. Elmentem hozzá, de...
- Mit de?
- Nem tudom... világos volt nála, és asszonynevetést, meg gyerekhangot is hallottam, mintha a Józsi is nevetve mesélt volna valamit. Eljöttem, nem akartam zavarni.

Aznap csendes volt a mezőőr háza. A szomszéd menyecske délelőtt sokáig kaparászott valami tesz-vesz munkát a kerítés mellet, fél szemmel oda-oda sandítva a kis házra, aztán letámasztotta a gereblyét a falhoz, és bement a párjához. Délután újra odaállt a kerítéshez, és szólongatta Józsit. Kijött a párja, és egy rövid, de annál hevesebb vita után (ki tudja, a menyecske mi mindent latba vethetett) a férfi átment a mezőőr kapujához. A kapu nyitva volt, a férfi bement, és lenyomta a ház ajtajának a kilincsét. Az ajtó nem nyílt.
Hamarosan újabb (rövid, heves) vita zajlott le a menyecske és párja között, aztán a férfi elindult a jegyzőhöz.

Másnap reggel a mezőőr portája előtt a faluban szokatlanul nagy tömeg jött össze. Ketten a járásiaktól, a boltosné, a szomszédok mindkétfelől, és az eseményt megkoronázva maga a jegyző. Az ő bólintására a járásiak benyomták a bezárt ajtót. A régi zár vaspántja halk sírással engedett az erőszaknak. A jegyző belépett a két férfi után. A többiek néma csendben álltak az utcán, ki-ki magasságának megfelelően pipiskedve, vagy csak csendben szemlélődve.
A jegyző kijött, mögötte a két járási hivatalnok, és behúzták az ajtót. Az egyikük ragasztószalagot vett elő a táskájából és gondosan leragasztotta keresztbe a bejáratot, aztán a két kis ablakot is.
- Jegyző úr... - kérte remegő hangon a szomszéd menyecske – jegyző úr...
- Tessék, kisasszony. – A jegyző hangjában is apró bizonytalanságot lehetett felfedezni, a máskor oly energikus kis ember most tétován nézett körbe, mintha hirtelen a fényre lépett volna.
- Jegyző úr, mi volt bent?
- Semmi. Egy lélek sem. Rend volt, tisztaság, és úgy tűnt, minden a helyén, még a botja, meg a hátizsák is ott van a konyhában...
A jegyző elindult a falu felé. Két lépés után visszafordult.
- Tudja mi volt bent furcsa? A kiságy a sarokban, arra nem emlékeztem, és benne egy sárga mackó. A mackónak valami hihetetlen fekete a szeme... mint... mint a kút.