Harminc éve nem hányod a rímet,
ma is siratnak a lányok, a hímek,
bőg ólon és fészeren át
marhalevélbe sírt szerenád,
a nemzetnek hangyát és tücsköt adtál,
bolhát, amely már nem kokettál,
általad lett teknős és fóka móka,
Aesopusnak érted fordított hátat a holló és a róka,
és örökké hálás, hogy lett végre neve
a monoton ügető teve.

Ott gyűlik ma össze nálad
valamennyi megírt állat,
itt vannak a borzok, nercek,
(a szú valahol máshol perceg),
búsan totyog egy pár kacsaláb.
Persze eljött a Mézga család,
még tisztán a lőporszagtól
Flinstonék a kőkorszakból,
és nem zokogva, bár volna mér'
jön Ludas Matyi és Hófehér,
ki bölcsességet tudott sokszor
átadni, jön Bubó doktor,
s hogy sírod kötött bábuk is felkeressék,
javíthatatlan Mekk Elekség,
s már harminc éve Pesten itt él,
eljöttek ők is,
mert Te vittél
Madáchnak
Macskákat...

Mennyi dal, vers, és konferansz.
Harminc év, lám hogy elrohansz.
Mégis előttem itt szalad
száz lényed, mint egy filmszalag,
rímeid, sok bölcs mondatod
múltból, jelenből holnapot
formált, és látod, meg sem értem,
ki pihen ott kinn, Farkasréten.
Most, mint ki verstanból levitézlett,
saját szavaddal megidézlek:
"Rég elhunyt, de ma is élő
Romhányi,
a Nagy Mesélő..."