Megint a régi fák, ahogy a parton
ezernyi zölddel nyarat játszanak,
és én, ahogy magamtól messze tartom
emlékeim, de újra, újra átszalad
rajtam a nyár, a loccsanó folyó,
a csend, a vágy. Ott lenni volna jó,

ott, ahol éppen a semmit kerestem.
Elég volt akkor, minden eltalált,
elhagytam hát az őrületet Pesten,
s csak álltam a parton. Az idő is megállt,
és minden zajban lelkem énekét
hallottam vissza; ne menj még, ne még,

tudd meg, hogy nincsen más, csak ez a part van,
az egész világból csak ez maradt
zöld fénylombokkal végleg eltakartan
semmibe szorulva ez az egy pillanat,
se idő nincs, se álom, se élet.
Itt nem találnak, ha keresnének...

már úgy éreztem, más vagyok, ki voltam,
a part vagyok, a lomb, a gyökerek,
s a víz felől fakóra szítt trikóban
felém szaladt egy napbarnított gyerek,
koszos kezében kötegnyi vasdrót:
- Uram, ha tudna egy kis aprót...-