Tegnap a rózsákat vágtam vissza,
s halkan sugdostam: értitek,
miért teszem, a sár be nem issza
a könnyeket. Jön a hideg,

a hosszú szárakra hogyha hó hull
letörhetnek, a tél nehéz.
S halkan sugdostam altatóul,
az ősznek vége, indulni kész.

A múlt mámora néhány virágban
még rám hajolt, hogy „itt vagyok”,
s én kegyetlenül, gyorsan levágtam.
Bennem a nyár már megfagyott.

Az ón az égen, a barna sárban
törött füvek, levélszemét...
Aznap magamban sem találtam
egy csepp napfényt, nyarat, zenét,

így hát a rózsákat vágtam, és ők
szenvedték csöndben a mindig későt.