:
Hepp Béla/aLéb: Tavaszi viharok
Még idegen nekem itt ez az egyszeri, furcsa igézet,
még felesel csak a tél összefagyott peremén
vértelen, új szerelemmel a régire föl, fölidézett
hűlt tavaszok hülye vén álmairól: Te meg én...
Így kel a nap. Belegörnyed a hajnali csend születése
hódolatába. Talán nincs is ilyen, nem is út,
és nem is arra szerettem az isteni testedet én se,
hogy kieresszen a hétköznapi fényalagút.
Látod-e, most tagadom meg a múltba szakadt ezer évem,
kéznyomod ott a kilincs szürke, kopott anyagán,
száz viharunk, s ahogy ínra feszült az egóm szerepében...
Tornádót fuvalommá nemesít a magány.
(87 szó a szövegben) (360 olvasás)
