Ketten ballagtak az úton. Két egymást átölelő, mégis külön világ lépkedett csendben egymás mellett. Az elmúlt évek során szinte mindent megbeszéltek, a lenyugvó Nap vöröse pedig azt sugallta, a ma sem hoz már említésre méltót.

Ugyan Senior, mint mindig, most is tudott volna egy-két atyai útbaigazítást adni az élet útvesztőihez, de Junior már kezdte kinőni kajla éveit, és egyre több mindent vélt segítség nélkül is érteni a világból. Így Senior többnyire már csak akkor tanácsolt, ha Junior kérdezte, aki szerencséjére azért időről-időre beleesett ebbe a csapdába. Persze ő is csak tettette, hogy fárasztják az öreg agyatekert, néha el-elkalandozó, és ez okból általában véget nem érő eszmefuttatásai, magában azért tény- és kényszerűen elismerte: Senior egy sokat tapasztalt, bölcs, minden hájjal megkent öreg róka. Mindent, amit tud, tőle tanulta. Bár sosem mondta, úgy gondolta, Senior tudja ezt.

Ahogy ez lenni szokott Senior nem tudta ezt. A gondolatokat néha ki kell mondani, hogy az érzések bizonyossággá legyenek. Afelől nem voltak kétségei, hogy erős szálak fűzik őket össze, de sokszor volt olyan érzése, hogy Junior kicsit lenézi. Igaz, Junior jó nevelést kapott, őt az utca nevelte, és a világban sem igazodott ki már olyan jól, mint most éppen csendes társa. Juniornak természetesen sem oka, sem szándéka nem volt lenézni. Csupán majd’ minden áron, feltartóztathatatlanul fiatalos hévvel próbálta védeni a maga igazát. Még nem tudta, hogy az igazság abszolút értéke az érvelő saját igazságába vetett hitével, illetve saját igazságának másokra kényszerítésének képességével semmilyen összefüggést nem feltételez. Vagy ha mégis, azt csak véletlenszerűen. Senior haladott kora okán ugyan már rég megtapasztalta ezt, de érzelmileg nem volt mindenkor képes ily bölcsen élni az életet. Hiába, öregedve mindenki gyengébbé, gyengülve sérülékenyebbé válik.

Hát ballagtak csendesen. A nyugodni térő Nap fáradt fényében finom füstként fellibbenő út porának fátyola hamar elült mögöttük, a madarak sem szakították meg tücsökmuzsikával versengő énekük lépteik nyomán. Nesztelen lépkedtek. Junior hetykén, szinte táncolva haladt, Senior pedig már kímélve magát, erejét gondosan beosztva tartotta a lépést az ifjúsággal. Bizony, itt-ott már fájt, a sok megélt viszontagság lassan kikezdte az ifjan oly erős, sérthetetlen acélból valónak hitt testet. Az egykor simogató szél mára a fájdalom jeges fuvallatává lett, s az arcon lecsorgó esőcseppek romantikája is rútul átalakulván jobbára csak egy nyirkos, aszott kéz borzongató érintését idézte.

„Még hogy az öregkor szépségei… Kétperces fájásaim vannak, a hasam is leszállt… Csak az a baj, hogy hím vagyok. Viselős a korral, fájdalommal terhes…” gondolta fanyar ízzel szájában, magában s magán kényszerűen vigyorogva, két nyilallás között. A világért sem panaszkodott volna hangosan. Pedig megállíthatatlanul érezte, hogy tenni akarása messze cselekvőképessége fölé nőtt az elmúlt időben, rohamosan hanyatlóba fordult fizikai állapota. A rémálom kezdett valósággá válni, mikor a közeledő árnyak sötét hada elől menekülve nem engedelmeskednek lábai. Amint a testet villámcsapásként eluraló jeges rémület mindinkább bénítja tagjait, miközben dermedt izzadságban úszva szép szavakkal, halkan rimánkodva próbálja testét engedelmességre bírni. Végül hisztérikus üvöltésbe csap, mikor már mindegy. Mily édes is az ébredés.

Az élet ennél kiegyensúlyozottabb, itt ad, ott elvesz… Emitt elvesz, amott elvesz… Sebaj, ha egyre bajosabb is, de még tudja mozgatni tagjait. Cserébe néha keserű az ébredés. Ha valaki a kényelmesebb, filozofikus magasságok helyett már kényszerűségből gondolkodik a halálról, egész elfogadható kompromisszum.

Mikor pár hete az egyre vénülő nyár végleg őszbe ájult megpendítette, nem biztos, hogy lát ő még nyarat. Junior egy „Hülyeség!” közbevetésével lezárta a témát. Valahogy a fiatalok a halál lehetőségének említését is személyes sértésként élik meg, miközben csupán saját lelkükkel nem hajlandók békét kötni. Elfogadni az elfogadhatatlant épp oly nehéz, mint hinni az Istent. A végső megfellebbezhetetlen azonban végül úgyis kikényszeríti a maga könyörtelen igazát.

„Édes Kicsim, az öregek elmennek egyszer. Ez így van jól.” – emlékezett anyja simogató, de akkor valahogy mégis kegyetlenül csengő szavaira. Emlékezett a torkot és mellkast vasmarokkal szorító fájdalomra is, amely vitatkozni próbált ezzel a tétellel, mikor valaki közeli távozott. Emiatt nem tudott igazán haragudni Juniorra, aki nem akart vele együtt készülni erre az útra. Pedig jó lett volna, ha valakinek elmondhatja, hogy fél, hogy bizony retteg. Hogy olyan rövid volt, még élni szeretne.

Diadalittas sikerek, kesernyés kudarcok, igaz barátságok, áldott szerelmek, férfias csaták, féktelen lakomák, végtelennek tűnő koplalások, csintalan kalandok… Érzések, illatok, érintések emlékei villantak fel benne. Megannyi megkövült nyom az időben.

Emlékezett anyja érintésére, amint meleg tenyerét tarkójára fonva vonta mellére fejét. A testet elárasztó, mindent kívül hagyó magzati nyugalom érzésére mely az édes szíve dobbanása hallatán töltötte el. Emlékezett a megkérdőjelezhetetlen, erőt adó biztonságra, melyet apja mélyen csengő hangja hitetett el vele. Gyermeki nekibátorodásában ilyenkor még az őt titkosan mindig követő Holdat is kérdőre vonta. Sőt, a valamiért általa szörnyként rettegett, épp arra járó üstökösnek is kardot rántva bátran az égbe kiáltott, tisztázzák egyszer és mindenkorra, mi dolguk is lenne egymással. Emlékezett a barátokra, kikkel ifjú fejjel járt erőt próbáló kalandokat keresni, néha bizony a tilosba tévedve, ahonnan aztán vidám rémülettől boldogan, fejvesztve menekültek.

Emlékezett szerelmeire. A reménytelenre, az elvárás nélküli tiszta szerelemre. A titkos, csendben imádott a kedves mosolyára. Az elérhetetlen bűvöletében fogant érzésre, gyermeki tisztaságra; Az ágyék melegén megértőn becézőre, szüzességet jussként elvevő tökéletes Nőre, a szerelmet mindig játszani kész forró szeretőre; A szűzre, a szégyenkezőre, a szemlesütve szüzességet temetőre, a duzzadó erőt Istenként hívőre, üres lélekkel távozó hitetlen hitszegőre; Az őrültre, a testet gyönyörködtetőre, a lelket szaggatva szívet kitépőre. Az önkéntes kivetettségbe taszítóra, az öngyilkos, világgal szembe rohanó magával sodróra, végül mégis rútul megcsalóra; A mindenség teljességébe szédítő, anyát elhomályosítóra, a semmi nyugalmába burkoló vágyat suttogóra, a testbe vetett magot e világra meghozóra…

„Életem legszebb ajándéka volt az anyja, s legboldogabb az az édes, megismételhetetlen pillanat, mikor megtudtam, hogy magzatunkat hordja a szíve alatt” - gondolta szeretettel elmosolyodva a magát épp a patakban csodáló Juniort nézve. Máig gyászoló szíve azonban kegyetlen facsarással idézte emlékezetébe a percet, mikor a szeretett kedves elment, épp csak világra hozva a kis ékszerdoboznyi csöppséget. Utolsó pillantásával a magzatmázas Junior képét véste a szív kilobbanó lángjának utolsó fényével együtt kiégő tudatába, hogy mindenségbe kísérje.

A születésnél elfogadhatóbb értelme tán nem lehet a halálnak, a gondolat szépsége mégsem hozott békességet a léleknek. A sorsot vádolva próbált menekülni a megkerülhetetlen elől, de bármerre tartott is, a fájdalom kitartón mindig elébe vágott. Az áporodott szagú borgőz utolsó mámorában összeomolva végül elfogadtatta vele: nincsenek bűnösök, nincsenek okok, csak következmények vannak és áldozatok. A megszakadt szív keserűségében született magány lassan feloldódott az élet addigra egyetlen elfogadható értelmévé lett édes jövevénytől boldog lélek melegében. A mennyország áthatolhatatlan tükörajtaján visszaverődő, megalkudni nem akaró szerelem sugarai a szeretet éltető fényévé nemesültek, boldog gyermekkort hozva a cseperedő léleknek.

Milyen sebes is a szárnya az időnek. Az édes kis csöppség férfivá serdült, a folyton kérdező kajla kölyökből lassan megfontolt felnőtt vált. Bárhogy is szeretné még alakítani, a mű készen áll, önálló életre kelt. Lehetne csiszolni még itt-ott, de végül egész tetszetősre sikeredett. Bevégezte hát a feladatot, ami neki rendeltetett. A bizonyítványt majd kiállítja az, aki tetteit megítélheti. Talán nem lesz bukás a vége. Nem hosszú a leltár. Másnak akarattal sosem ártott, a rárótt kötelezőt mindig elvégezte. Féltve óvta szeretteit, őket érzéseikben soha meg nem csalta. Nem volt az a fajta. Hát nyugodt szívvel tekinthet az eljövendő számadásra.

Junior megérezte a rajta nyugvó tekintetét. A vízből tükröződő, amúgy tetszetős énjéről elemelve tekintetét egy pillanatra úgy érezte, hogy az öreg gondolatban valahol máshol jár, de egy felé rebbentett félmosoly nyugtázta a jelenlétet. Mit sem tudva a másikban kavargó érzésekről azonnal visszavonult saját, fiatalosan önző világába. Hisz annyi minden történt vele mostanában. Az élet eddig rejtett titkai lassan nyiladozni kezdtek előtte, a világ olyan arcait mutatta, melyekről nem is hitte, hogy létezhetnek. Fizikai ereje soha nem tapasztalt könnyedséggel repítette át minden akadályon. Büszkén, néha már az önteltség határait súrolva élte meg az élet távolba vesző útjának e csalóka zenitjét.

Talán valóban kivételes. Sűrűn gondolkozott el ezen. Az persze mindig lelombozta kissé, mikor Senior óva intette, könnyen azok társaságában találhatja magát, kiket középszerűségük megélése során csupán saját nagyszerűségükbe vetett hitük ereje tesz valamelyest különlegessé. Ez is egyfajta, de nem az igazi. Ennek persze az a magvasnak tűnő megállapítás szokott ellentmondani, miszerint mindenki egyedi és megismételhetetlen, tehát különleges. Ez a középszer vergődő lelkeinek önnön kábítószere - Senior szerint. Hisz ha mindenkit különlegesnek mondunk, akkor a szó igaz értelmében az lesz különleges, akit nem mondanak annak. Így ha oda jutunk, hogy igazából az különleges, aki nem különleges, nyilvánvalóan rossz úton járunk. Az egyediség és megismételhetetlenség pedig a tudomány jelen állása szerint szintén igen csak kérdéses.

De akkor honnan tudhatja valaki, hogy valóban különleges-e? Talán ha mások mérik meg, és ismerik el különbnek. Nem úgy, ahogy a csúnya gyermek szépségét tükrözi vissza az anyai szív, hanem olyanok, akik maguk is különlegesek. Persze ha valaki különleges valamiben, attól még nem biztos, hogy feddhetetlen is. Így megeshet, hogy a különlegesek társasága belterjessé válik, érdekek szerint fogadnak maguk közé másokat, nem is feltétlen különlegeseket. Még tán az is megtörténhet, hogy szándékosan lehetetlenítenek el náluk tehetségesebbeket, nehogy ők középszerűvé minősüljenek. Bonyolult kérdés ez.

Ha vannak magukat különlegesnek tartó középszerűek, akkor bizonyosan vannak magukat átlagosnak gondoló különbek is. Ezek szerint, ha valaki különleges, nem szükségszerűen tudja azt magáról. Elnyomhatja a környezet éppúgy, mint az önbizalom hiánya. A tehetség és az önbizalom egészséges elegye pedig keskeny mezsgyén bolyong. Ha bármelyikből több, vagy kevesebb van a kelleténél, Senior szerint komoly problémákhoz vezet. Ez nagy valószínűséggel így is van. A következtetés mindig ugyanaz. Ha különleges is, amíg környezete nem látja többnek, addig csak egy a sok közül. Legfeljebb egy kicsit más fajta egy.

De mostanság mit is érdekelte mit gondol róla a világ. Nem bánta, ha félnótásnak hitték, ha öntelt fajankónak kiáltották. Csak mosolygott, mikor lélekben megnyomorodottak, sorsukban megkeseredettek jó tanácsokkal látták el, miként is élje helyesen életét. Csak egy valaki volt, kinek szemében különleges szeretett volna lenni, különb a többinél, az egyetlen, a boldog, büszke győztes. Ez adott szilaj erőt, csorbíthatatlan hitet, mitől a hétköznapi acsarkodások, mint óriást a hangya katonák, csak mosolyra ingerelték. Az elvárások nélküli, adni akaró, egész világot keblére ölelő szerelem romlatlan sugaraiban fürdőző lelkét a mindennapok érintetlenül hagyták

Pár hete találkoztak. Nagy mulatság volt, a környékről mindenki összesereglett. A lobogó tűz lágyan táncoló fényében pillantotta meg az arcot, melynél tisztábbat, simogatóbb tekintetűt sosem látott. Édesanyja sosem látott szemeiből áradó, mindent feláldozni kész és képes szeretet az, melynek melegét képzelte eddig ilyennek. Mint bársony érintését lélekbe csempésző, mindenséget ígérő, soha meg nem csaló angyali mosoly. Vitézi virtusból előrántott fényes szablyaként hasított szívébe az ismerősként mindig ott bujkáló megingathatatlan bizonyosság: eljött az idő, énjének jobbik fele az, aki megérkezett. Általa lesz több, általa lesz teljes, a Fiúból által lesz Férfi. Felbolydult szívének védtelenül tisztán csengő hangjai fanfárként hirdették az első, az igaz szerelem eljövetelét.

Eltartott egy ideig, mire a testet villámcsapásként eluraló, ismeretlenként betolakodó, bizsergetőn bénító remegés rohamon úrrá lett. Szerencsére a férfiagyat megbéklyózó, a realitásokon alapuló gondolkodást ellehetetlenítő, tudatot eluraló érzések az ösztönök ősöktől való tudását hívják segítségül. Lassan került egyre közelebb, mint tapasztalt vadász, ki nem akarja elijeszteni a még sosem látott nemes vadat. Mint az idők kezdete óta lenni szokott, ő sem vette észre valójában ki is a vadász, ki is a vad.

A lány titkon már rég kinézte a jó kiállású, tömegből első pillantásra kiváló ifjút. Öntudatlan, finom rafinériával építette fel a vágy titkos hullámainak finom selyemszálaiból font fátyolhidat, mely még mielőtt Junior észrevehette volna azt, már összekötötte őket. A fiú pedig - ahogy már előtte annyian, talán mindannyian - óvatos, esetlen, tétova lépéssekkel tette meg a kijelölt utat a szív valójában már félig megnyitott kapujáig. Mikor végre a lány közelébe keveredett, az mintegy véletlenül rápillantva küldte felé az első ártatlan, mégis biztatón édes tündérmosolyt, amely Juniort egy csapásra magabiztos férfivá varázsolta. Ez persze csak addig tartott, amíg egy erőt sugárzónak szánt, ámde igen sutára sikeredett vigyorral nyugtázta a felé küldött üzenetet.

Végül - bár később Junior esküdni mert volna, hogy fordítva történt - a lány nem bírta tovább és megszólította. Régi ismerősökként kezdtek beszélgetni. Elvarázsolta őket az a közös ismeretlen felfedezésének izgalma. A már annyiszor megálmodott ígéretek szűz földjén barangoltak kettesben. Mindent zavarót kizáró, új világ született. Egy közösen választott fényes csillag a mindenség semmijében, ahol megpihenve kissé a jövőről álmodik az Idő.

Úgy rémlett táncba vitte a lányt. Lágyan, ringón egyesült lélekben, egymás illatától bódult álomvilágban repültek, a világ valójától biztos távolságban. A csillagoktól bár távol, mégis messze a föld felett. Titkos metronóm szabta ütemre lüktetett a tánc, csak összeforrt testük vibráló harmóniája adott formát a mozdulatoknak.

Édes volt az álom, keserű a hajnal hozta korai ébredés. A lánynak indulnia kellett. Boldogságtól részegülten borzongott a hajnali Nap gyenge derengésében, melyet hideggé szűrt a völgyben megülő ködfátyol.

Senior azonnal látta, hogy végzetes találat érte az ifjú szívet. Azt is látta, hogy a lány rajongása éppoly őszinte, s az igaz asszonyt jellemző odaadás tapintható képessége soha nem látott magasságokba repíti majd Juniort. Bevégeztetett.

Junior a mai találkozóra készült lélekben, hiszen újra összesereglik a környék, hogy elbúcsúztassa az idei meleget, és készüljön a közeledő, végtelenbe nyújtózó fagyos éjszakákra. A csípős alkonyt ma még felejteti tűz melege, de az elkövetkező napok már visszafordíthatatlanul a tél uralma alá hajtják az időt. Juniornak nem kellett a tűz, nem kellett a sokaság. Csak egy valakit akart viszontlátni, csak egyvalaki melegét akarta érezni. Abban a boldog tudatban tehette ezt, hogy az a valaki épp úgy viszontvárja a pillanatot, mikor újra egymás közelében lehetnek.

Arcába csapó, józanítón jeges fuvallat térítette magához. Az alkony már rajzolni kezdte az égbolton a csillagokat, a szabályosra kerekedett Hold is magasan járt. Épp egy gonoszt idéző, sötét arcot formáló felhő mögé készült elbújni. Seniorra pillantott. Az öreg ott állt nem túl messze a parttól, egy kicsiny tisztás közepén, és meredten nézett a víz felé. Junior ruganyos léptekkel indult felé, elérkezett az idő az indulásra.

Ahogy közeledett, mintha dongákat ölelő vasabroncs szorítása fonta volna körül mellkasát. Az ismeretlen bizonyosság, hogy baj van. Csak pár méterre voltak egymástól, mégis végtelennek tetszett az út. Mintha kifeszítették volna az időt.

Senior a mellé lépő Junior mellett egykedvűen révedt a semmibe. Bevérzett szemeiben valami furcsa, erőtlen fény pislákolt csupán. Az egykori tüzek lobogása hamuvá porlott, melyben néha izzott csak fel egy-egy pillanatra a szunnyadó parázs. Junior kétségbeesetten, jeleket keresve kutatta a fakó tekintetet. A melegbarna szemek fénye megtört, a lélek meglassulva, szomorúan próbált meg alkalmazkodni az élet szabta új, szigorú keretekhez. Mikor aztán a tudat egy pillanatra újra diadalmaskodott a vegetáció szűklátókörűsége felett, mint a felhők mögül újra felbukkanó Hold arca, úgy tisztult meg a tekintet. A távozók utolsó esélye, hogy mielőtt az útra lépnek, egy pillanatnyi időt nyerve megtehessék még, ami igazán fontos, amit többé talán sosem tehetnek.

„Nincs semmi baj. Az öregek elmennek egyszer. Ez így van jól.” – valahogy ez jutott eszébe. „Ne szomorkodj!” – mosolygott fáradtan Juniorra. Nehezen formálódtak a szavak, inkább csak érezni, mint érteni lehetett őket. Mégis kristálytisztán csengtek Junior szívében. Az elkerülhetetlen ismeretlentől való félelmet felülbírálta a féltő szeretet. Furcsa erőt érzett magában. A nyugalom rendíthetetlen erejét, mely a bizonyosságból táplálkozik. A bizonyosságból, hogy az út elkerülhetetlenül kijelöltetett.

Senior lábai megrogytak. Meglepődve, majd egyre inkább kétségbeesve próbálta visszanyerni egyensúlyát, de a test nem engedett. Egyenlőtlen küzdelem volt ez, vágy és valóság harca. Hamar belátta, nincs esély. Nagyot sóhajtva engedte át magát a most már életfogytig kirótt bénult fogságának. A gyermekkori rémálom jeges borzalma hát életre kelt. Elfutna, de tagjai már nem engedelmeskednek. Harcolna, de elfáradt. Izzadságban úszik. Fázik. Vajon milyen lesz az ébredés? Lesz-e ébredés…?

Junior dermedten állt. Míg a maga önző világában egyedül kalandozott, az élet kegyetlenül ellépett mellette. Valami egy pillantás alatt visszafordíthatatlanul megváltozott. Tudta, hogy nagy a baj. Senkit sem látott még ennyire elesettnek, és ha valakiről, hát a mindig erős, csendes és észrevétlen biztonságot adó Seniorról nem tudta elképzelni, hogy ebbe a helyzetbe kerülhet. Most előtte omlik össze a büszke vár. Szégyellte magát, hogy Senior ebben a számára nyilvánvalóan drámai és rémisztő helyzetben is megtalálta a módját, hogy őt óvni próbálja.

Az első sokk bénító áramütéséből felocsúdva próbálta a tehetetlenül hanyatló testet nyugalomba segíteni. Agyában sebesen kezdtek kavarogni a gondolatok, pillanatok alatt annyi energiát emésztve el, mintha viharos tengeren hánykódva órákig küzdene az életéért. „Segítség kell!” – gondolta, miközben a fekvő Senior mellé kuporodott, hogy felmérje, mennyire súlyos valójában a helyzet. Szemei félig nyitva pihentek, zihálva vette a levegőt. Arca nyugodt volt. A mellkas emelkedésétől eltekintve teste bénultan hevert, de mintha megérezte volna a fölé hajoló test melegét, szeme megrebbent. Szája szóra nyílt, némán tátogva próbálta megformálni a hangokat. Végül halkan préselte ki magából: „Nem kell segítség!”. Szemhéja újra félárbócra ereszkedett.

Juniorba arcába kicsorbult késként vágtak a szavak, mintha húsát szaggatnák, lelkét tépnék. Mindenkinek joga saját sorsa felöl dönteni. De milyen nehéz a döntést tiszteletben tartani. Elfogadni, hogy a másik számára nem az a helyes, nem az a jó, amit önző módon annak gondolunk, bizony fájdalmas, és mindig ott a kínzó kérdés, helyes-e a döntés? Ha nem, megengedhetjük-e bárkinek, hogy sorskérdésekben rosszul döntsön? Vajon a másik szemszögéből lehet-e jobban dönteni?

Sosem fordult elő, hogy Senior akaratának igazán ellenszegült volna. Most kétségbeesetten vergődött az ész és a szív összecsomósodott hálójában. Már tudta, hogy Férfivá nem a Nő, hanem a felelősség avatja a Fiút. A gondtalanság elveszett illúziója, amely felfedi a titkot: eddig minden a felkészülésről szólt. Felkészülésről a kirendelt, feltétel nélkül szeretők elvesztését követő magányra. Az időre mikor a csillagokból elhozott lélek egyedül marad a világban, és már nincs többé garancia, hogy valakit mellé rendel a sors. Az időre, mikor az igaz társ már nem kiváltság, hanem ajándék.

A segítség csak kőhajításnyira volt, annyira közel, hogy nem volt elég bátorsága vállalni a felelősséget: nem dönt. Jól, vagy rosszul, döntött. Segítséget hívott. A segítség hamar jött, majd nyugtázva, hogy már nincs mit tenni távozott is. Magára maradt. Kettesben a magatehetetlen Seniorral, egyedül a félelemmel, a tétlenség szülte kétségbeeséssel.

Ahogy Senior mellé kuporodott, még érezte a tehetetlen test gyenge melegét. Ezernyi érzés kavargott benne. A végtelen szomorúság szülte ürességben visszhangozva üvöltött az életet vádoló tehetetlen düh. A feltoluló emlékképeket elfátyolozták a lassú, de megkérdőjelezhetetlen bizonyossággal közeledő ismeretlen könyörtelen árnyai.

Az idő elvesztette jelentését. Senior zihálva vette a levegőt. Szíve sebesen vert, hogy szolgálja, táplálja a testet. Tán a lélek adta az erőt, mely még harcolt, hogy kis időre ebben az ernyedt testben maradhasson. Láthatatlan burok ölelte őket körül. Egyek voltak. Az élet lassan szétfoszló köteléke ugyan egyre gyengülő kapocs volt már csak köztük, de a szeretet dimenziókat áttörő ereje mindörökre összekötötte őket.

A szapora, ám valahogy mégis szabályos ütemű pihegés furcsa mód lassan megnyugtatta Juniort. Az üvöltő csend fáradtan elhalkult, helyét a békesség némasága vette át. Kitöltendő az ürességet beszélni kezdett Seniorhoz. Elmondta neki, hogy szereti. Elmondta, hogy büszke rá, hogy a fia lehet. Elmondta, hogy Ő a példaképe, Ő a mérce, amelyhez méri magát. Elmondta, hogy annyi mindent akart még tanulni, annyi minden akart még kérdezni. Elmondta, hogy boldog élete volt mellette, és hogy emlékszik minden kalandra, melyet ketten éltek át. Elmondta, hogy szerette volna unokákkal megajándékozni, akiket éppúgy megtaníthatott volna becsületre, tisztességre, szeretetre, gondoskodásra, jóságra, a szép ismeretére, az alkotás örömére, és megannyi más értékre, ahogy ezekre őt megtanította. Elmondta, hogy fél egyedül maradni. Elmondta, hogy szereti a lányt.

Biztos volt benne, hogy abban a kihalt egyirányú utcában, merre az utolsó út vezet Senior még hallja őt.

Sokáig beszélgettek így. Mikor Junior végül már kifogyott a szóból, együtt hallgattak. Órák teltek el. Csendben számolta, ahogy Senior egyre gyorsulva veszi a levegőt. Mintha gyermek lenne, és a bárányokat számolgatná. Most azonban ébren kell maradnia. Bármi áron. Egy, kettő, három,… Ébren kell maradni. Egy, kettő, három… Ébren…kell…maradni……

Csak pár percre nyomhatta el az álom. Arra riadt, hogy elaludt. Csend volt, az éjszaka mintha diszkréten nem akart volna zavarni. Csend, dobhártyát szaggatón süket csend ereszkedett alá, szinte üvöltött benne az egyetlen hang, amit hallott. Saját szívének dobbanása.

Senior csendben, békésen feküdt mellette. Mellét már nem rugdosta belülről a zakatolón veszekedő szív, nem feszítette a beszívott friss levegő. Lágy szellő simította végig Junior izzó bőrét, mintha a lélek távozóban még egy utolsó búcsúcsókot lehelne  a gyermek könnyektől sós arcára.

* * *

Az autópálya sötét bitumen csíkjától nem messze két kutya pihent. Egyikük hátsó lábait maga alá húzva, állát előre nyújtott mellső lábain pihentetve figyelte a környéket. Fényesen fiatal, puha szőrén lágyan csillant a pihenni térő napkorong mostanra simogatóvá gyengült fénye, mely nem is oly rég még taplóvá szárította nyelvét. Fejét időnként felemelte, a friss levegőbe szagolt, majd megnyugodva, hogy semmi veszély nem közeleg mellkasából kiszakadó hatalmas sóhajjal kísérve ejtette vissza fejét kerek mancsaira.

Közvetlen mellette a másik az oldalán feküdt. Testük szinte összeért. Fekete szőrét ősz szálak sokasága tarkította, kiszáradt orra felett pedig hófehérré fakult folt jelezte, bizony már benne van a korban. Kiszáradt nyelve mozdulatlanul lógott, szelíddé kopott fogai itt-ott kivillantak nyitott szájából. Félig csukott szeme nem rebbent, ha egy arra tévedt, tolakodó légy szemhéjára szállt. Lábai ernyedten feküdtek teste mellett. Láthatóan nem volt jó bőrben. Nem panaszkodott. Nem lélegzett. Nem élt.

Társa már ki tudja mióta feküdt mellette. Gesztenyebarna gombszemei szomorúan figyelték az elsuhanó autókat. Nem segítséget várt, nem is részvétet. Igazából semmit sem várt. Talán már a csodát sem, hogy társa egyszer csak felkel, és együtt indulnak újra a mezőre szél kergette sárgás, őszi levelekkel játszani. Látszólag céltalan pihent ott, mégis megvolt az ok: őrizni társa örök álmát a halál meghitt magányában. A tényekről tudomást nem véve, meg nem alkuvó hűséggel együtt maradni a körülöttük dübörgő világ e csendes kis szigetén.

Kissé távolabb a dombtetőn egy harmadik kutya ült fegyelmezetten. Finom, nemes vonásai, selymes szőre messziről úgy sejttették, nőstény. Mintha várt volna valakire. Talán a gyászban őrködve elmerült ifjút vigyázta épp csak olyan távolságból, hogy fájdalmában ne zavarja. A másik mégis biztosan érezhette: van, aki mellette áll. Az élet talán most először ajándékozta meg ily kegyesen. Nem maradt egyedül.