(gyengébb idegzetűek kedvért előre szólnék, nem rövid, viszont már volt, akinek tetszett:-) 

A férfi a főbejárat épületétől balra, a kerítés lábazatán ült. Hátát a vasrácsnak vetette, és egykedvűen figyelte a főút csendesedő forgalmát. Öltözete a jóérzésű embereket is mosolygásra késztette. Hosszú, palástszerű köpönyegének kopottas bíborszíne felett talán még átsiklott a felületes szemlélő, de a korona, melyet büszkén viselt fején megakasztotta a tekintetet. Csuklóján bizonytalan eredetű és tartalmú fehér műanyag szatyor lógott.

A kapuban egyenruhás őrök álldogáltak, valamelyik őrző-védő cég helyszínre telepített kétajtós szekrényei lehettek. A férfire ügyet sem vetettek, már megszokták, hogy az elmúlt órákban időről időre feltűnik, és megpróbál bekéredzkedni. Ilyenkor felsőbbrendűségük biztos tudatában egy kurta „Menjen innen, vén bolond!” odamordulással arrébb tessékelték a férfit, aki általában mosolygós szemmel tűrte, hogy ily módon lekezeljék.

Amikor a legutóbbi próbálkozáskor az egyik őr idegességében kicsit tovább ment a szokásosnál, és bolond helyett majomnak titulálta, azért megkérdezte: „Tudod-e fiam, ki volt Kinizsi?” Az őr teli pofával nevetve harsogta: „Ja, sör! Meg utca. No, táguljon, amíg szépen vagyunk!”, majd mintha ott sem lett volna, tovább folytatták a nőkről alkotott, már századokkal korábban is elavultnak számító nézeteik alpári taglalását. Az őrök mellett üldögélő németjuhász szinte bocsánat kérőleg nézett a férfire melegbarna szemeivel.

„No, ha itt lenne az a Kinizsi, nem lennétek ilyen vidáman…” – morogta a férfi tekintélyes orra alá, a kutyára kacsintott, majd a kerítéshez ballagott, hogy leüljön. Kinézetre koránt sem volt annyira öreg, mint ahogy azt a biztonságiak ráaggatta „vén” jelző sugallta. Negyvenes évei vége felé járhatott, bár úgy tűnt, az idő pár emberöltőnyi gondot már belevésett arcába. Ettől vonásai markánsak voltak, amit csak erősített orrának határozott vonala.

Ahogy a zöldövezeti otthonokhoz vezető úton elsuhanó luxus terepjárókat figyelte arra gondolt, hogy a világ nem változik. A gazdagok ma is gazdagok, a szegények meg egyre szegényebbek. Kóstolta ő mindkét oldalt, már csak tudja.

Morfondírozását váratlan esemény szakította meg. Kicsi, kövérkés ember közeledett határozottan a bejárat felé. Az őrök szemük sarkából figyelték a jövevényt, de fontosságukat fitogtatva tovább szőtték beszélgetésük durva kenderfonalát, mintha észre sem vették volna az érkezőt.

A kerekded arcú jövevény megállt előttük, és fanyar mosollyal az arcán várta, hogy az útonállóknak is beillő ajtónállók végre méltóztassanak észrevenni.

- No, mi kéne, ha volna? – pökte oda az egyik.

- Kivel beszél maga, édes fiam? – húzta össze a szemöldökét a kisember. Hangja kemény, pattogó volt. Kihasználva az őrök első megrökönyödését rögtön folytatta is.

- Az ön feladata itt az, hogy határozott, de udvarias fellépéssel védje az objektumot, szakszerű fellépésével öregbítse a testület hírnevét, nem pedig az, hogy az ormótlan egóját csiszolgassa a védtelen látogatókon. Hogy hívják, katona!? – kiáltotta harsányan, miközben alig tudta leplezni egyre szélesedő jókedvét.

Az őr zavartan nézett a másikra, aki láthatólag nem akart belekeveredni egy munkahelyi konfliktusba valami irodában fenekét növesztő fejessel, aki láthatólag azt hiszi, hogy legalábbis tábornok. Így inkább vigyázzba vágva magát némán próbált jó benyomást kelteni.

- Rómeó – válaszolta végül csendben a bajsza alatt.

- Rómeó? – ismételte meg éles hangon, elnyújtva a másik, nagy önuralommal elnyomva a vinnyogásszerű nevetést, ami a név hallatán kis híján eluralkodott rajta. A németjuhász viszont mintha röhögött volna. Minden oka megvolt rá, hogy együtt mulasson az idegennel, nem bántak jól vele.

- Hát idefigyeljen maga, Rómeó. – folytatta. - Ha még egyszer meghallom, hogy így fogad valakit, legyen az koldus, vagy királyfi, kereshet másik munkát magának. Értve vagyok?

- Igen, uram, igen! – próbált nagyon katonás lenni az őr, ahogy azt a filmekben látta, miközben arra gondolt, hogy a fene vinné el ezt a kis Napóleont.

- Maga gúnyolódik velem? – feszítette tovább a húrt a pirospozsgás arcú látogató.

- Nem, uram tényleg nem… – bizonygatta riadtan mázsányi súlyelőnyét feledve a biztonsági ember.

- Uram! – segített a kisember.

- Igenis uram, uram! – próbált jól válaszolni az őr.

- No, azért. Mert tudja, ki vagyok én? – nézett keményen az szemébe, miközben a szemöldökét kérdőn vonogatta. Az őr láthatólag összeomlott, válasz helyett már csak riadtan nézet.

- Hát tudja meg, hogy én vagyok Udvari! – mondta azzal a hangsúllyal, mintha azt mondta volna, „Én vagyok a legrosszabb álmod!”

Szemeit hunyorítva összehúzta, úgy kémlelte, ahogy az elvárt hatás megjelenik a döbbent arcokon. Nem kellett soká várnia, a két őr másodpercek alatt rájött, hogy fogalmuk sincs, ki is az az Udvari, ami csak újabb rémülettel töltötte el őket. A kutya láthatólag jól szórakozott, mellső lábait felváltva emelgette, miközben erős állát felemelve fejét ingatta jobbra, balra.

- Látom uraim, tisztában vannak a helyzet komolyságával. Erre nem számítottak, mi? – mondta elégedetten Udvari. Szerencsétlenek erre tényleg nem számítottak. - No, egyezzünk meg, az utolsó eset volt, hogy ilyesmiért figyelmeztettem magukat. Remélem, értenek a szépszóból. Most akkor bemegyek.

Az őrök egyszerre nyitottak utat, de mielőtt Udvari belépett volna az őr eddigi baklövéseit feledtetni akarva felvette a protokoll fonalát, és bizonytalanul megkérdezte:

- I, vagy ipszilon?

- Micsoda? – kérdezte meglepődve Udvari.

- Be kell írjam a könyvbe. Mivel írja a nevét, uram? I-vel, vagy ipszilonnal?

Udvari i-vel kicsit leizzadt. „Még jó, hogy nem valami jelszót kér itt tőlem…” – gondolta, de hamar visszanyerte lélekjelenlétét.

- Milyen kiképzést kapott maga, katona? – harsogta. – Nem tudjuk az elöljárók nevét? Találja ki gyorsan, mielőtt én mondom meg!

Az őr sápadtan próbálta menteni a helyzetet.

- Őőőő… I?

- Na ugye, tudja maga. De könyörögve kérem, ne okozzon több csalódást, nem tudnám elviselni. - mondta tettetett kétségbeeséssel.

- Igenis, uram, igen… – Udvari azonban várakozóan nézett. – Is…, uram? - folytatta bizonytalanul az őr.

Udvari lemondóan legyintett. Még szórakozott volna egy ideig a teljesen talajt vesztett őrrel, de egy nagy, fekete autó gördült a kapu elé.

- Folytassa! – adott engedélyt az őrnek, majd odébb lépett. Az őr kutyája veszett ugatásba kezdett, alig lehetett visszatartani, hogy a kocsinak ne menjen nagy felindulásában.

Miközben az őrök a kutyával harcolva ellenőrizték az autóban utazókat, Udvari a kerítésen üldögélő férfihez sétált.

- Maga meg mit üldögél itt? – kérdezett az idegenre. - Fenség… - tette hozzá a koronát meglátva.

- Bemennék – válaszolta az vidáman.

- Jöjjön velem!

A férfi felállt, a kapuhoz indultak, ahol a nagy fekete limuzin épp átsuhant a kapun. Az őr egy pillanatra visszacsöppenve a valóságba ismét szúrós szemmel nézett rájuk, de Udvari egy mesteri kérdéssel újra a teljes bizonytalanságba taszította.

- Hát őket meg hogy engedhette be ilyen könnyen?!

- De uram, a miniszter érkezett a vezetéssel… - kezdte habogva az őr.

- Az persze rögtön más. Ellenőrizte, hogy nem valami szélhámos állítja magáról, hogy miniszter?

- Igen, uram…

- Hogy ellenőrizte? – vágott a szavába Udvari.

- Megkérdeztem, uram, uram! Meg a kutya is ugatott erősen, állítólag nem bírja a politikusokat.

- Akkor rendben! – mondta kicsit engedékenyebb hangon Udvari. – Beírta a könyvbe?

- Be, uram, be!

- Uram!

- Igen, uram, be uram!

- Jelszó? – kérdezte váratlanul Udvari.

- Tűzmadár, uram, tűzmadár! – kiáltotta boldogan a bajszos, hogy végre valamit biztosan jól tud.

- Megőrült? Ne üvöltsön itt nekem, ez hadititok!

- Igen, uram!

- Nem igen, maga szerencsétlen, hanem nem üvölt!

- Nemigen, uram, nem… igen? – próbálta Udvari tekintetét fürkészve a helyes választ megtalálni az őr.

- Nem! Végre értjük egymást! – veregette meg bíztatóan az őr vállát, majd nagyot sóhajtott, mint aki belefáradt. - Az úr velem jön belső ellenőrzésre – mutatott a nagyorrúra, majd a gondolatait épp kereső őr mellett szépen besétáltak a kapun. A kutya mellett elhaladva a nagyorrú is, Udvari is megsimogatta a bozontos, nagy fejet, miközben az őrök rémülten figyelték, a fenevad mikor tépi le a valamelyikük kezét. A kutya azonban hatalmas fejét felemelve hálásan simult bele kényeztető tenyerükbe.

Szaporán lépkedtek a hegyoldalban épült, kastélyszerű épület felé kanyargó ösvényen. Mikor biztonságos távolságba értek, a koronás megkérdezte Udvarit.

- Maga tábornok?

- Dehogy.

- Hát akkor kicsoda?

- Udvari vagyok.

- Azt már tudom. Jogállását tekintve?

- Bolond. És maga?

- Én király.

- Akkor ezért ez a szép ruha, mi?

- Nem, ez álruha. Megfelelő szakállal eredetileg Mikulás köpeny. Így azt hiszik, bolond vagyok.

- Értem. Bezárták a palotát, mi? – kacsintott az épület felé Udvari bennfentesen. – Itt ilyen királyféléből sok van ám erre.

- Belőlem csak egy van. Én Mátyás vagyok.

- Jégtörő?

- Nem, mondom, hogy király. Corvin.

- A mozi tulajdonos?

- Nem, az Igazságos.

- Az nem lehet. Mátyás meghalt, az igazság meg oda. Ez a szabály évszázadok óta remekül működik, ne akarja már összezavarni a világ rendjét, ha csak ebben a szűk körben is.

- Nem haltam meg, élek és virulok. De az igazság az tényleg oda.

- Ahogy így elnézem azért virulni épp nem virul, már megbocsásson, viszont élni él, mi tagadás. De hogy ötszázmittudoménhány éve…?

- Tudom, nehéz elhinni.

- Dehogy nehéz, elvégre bolond vagyok, bármit simán elhiszek. Szép kor. Maga akkor olyan nagy magyar hegylakó féleség? – sandított rá kicsit aggodalmaskodva. - Nana! Aztán semmi huncutság, hogy csak egy maradhat, meg levágja a fejem, ilyesmi!

- Nem vagyok hegylakó, se kardom, se kedvem. Fejeket is inkább a vitézeim vágtak annak idején, abból is csak törököt.

- Kinizsi, meg a többiek, mi? Tudta, hogy egy sörről nevezték el?

Mátyás kissé felvonta bozontos szemöldökét.

- Maga mi volt, mielőtt megbolondult?

- Politikus.

- Akkor mindent értek. De miért nem ugatott a kutya a kapuban?

- Megtértem.

- Dicsértessék.

- Mindörökké. Nem úgy.

- Értem én. De pont ide?

- Errefelé nem keresett a kutya se, meg aztán itt senki sem kényszerít rá, hogy hülyeségeket beszéljek. Jó hely volt, amíg be nem zárták. Mindenkit hazaküldenek kimaradásra, aztán már nem engedik vissza. Szép lassan kiürül, aztán eladják. Maga mi járatban itt?

- Ajándékot hoztam.

- Meg nem is, mi? No, csak nehogy legyen is magán ruha, meg nem is ott a palást alatt, mert az azért elég randa egy látvány lenne.

- Megnyugodhat, a vetkőzés asszony dolog.

- Kedves neje mivel foglalkozik?

- Olaszországban ismertem meg, akkor a kultúrában dolgozott.

- Mint?

- Mint senki más.

- Milyen területen?

- Zsebkendőnyin… Jó, magának elárulhatom, mert bolond, így biztos nem érti félre. Olyan fémes rúdon, tudja. De okos lány ám. Rajta akkoriban aztán volt is rajta ruha, meg nem is. Milyen gyönyörű volt, ha tudná… Hozott is ajándékot, meg vitt is. De így utólag főleg vitt is. Ezért okos.

- Maga mit keresett Itáliában?

- Kalandot. De van egy jól menő cégem is, importálok ezt, meg azt. Csempét, járólapot, szaniter árut, cipőt, bőrkabátot, aranyat, jó ízlést, ilyesmit. Épp egy üzleti úton voltam, amikor megismerkedtünk.

- Szép történet.

- Az, de majd csak elfelejtem valahogy őt is. Elvégre van gyakorlatom, huszonhétszeres özvegy vagyok.

- Hadd számoljak… Hűséges típus, mit ne mondjak. Húszévente egy feleség.

- Amióta polgárilag is lehet válni, és nem kell a Pápa, azért egyszerűbb. Így legalább megmérgezni már nem akarnak olyan sűrűn.

- Vigyázzon! – súgta hirtelen Udvari. – Veszély!

A főápoló közeledett. Kinézetre, mint a biztonságiak fehérben, bakancs helyett klumpában. Fehér zokni.

- No, mi járatban itt, Udvarikám? – mondta lekezelően köszönés helyett.

- Szép estét Önnek is, jó kapitány uram! – válaszolta Udvari vidáman.

- Na, nem viccelkedünk, mert még a végén hideg zuhany lesz a vacsora! – mondta az ápoló, aki nagyon utálta, ha Udvari kapitányozta. Úgy általában nagyon utálta az Udvari-féléket.

- Amúgy meg mit keres itt? Magát már hazaküldtük.

- Igen is, szép- és vitézlelkű kapitányom, de visszarendelt a professzor úr, mert valamit még ki akar kísérletezni, a patkányok meg már mind belehaltak a nagy tudományosságba.

- Veszélyes bolond maga, Udvari…

- Csak egy egyszerű udvari bolond – mosolygott Mátyásra Udvari. Az ápoló nem tudta mire vélni ezt az értelmetlen mondatot, de bolondoktól mit várjon az ember, gondolta.

- És a király elvtárs kicsoda?

- Mátyás.

- Rákosi? Sztálinunk már volt. Nem láttam még erre…

- Múlt héten vették fel, de nem az a dühöngő fajta, ezért tán nem találkoztak, kapitány… kapitány – kezdett énekelni.

- No pusztuljanak innen, bolondok. Nekem is mennem kell sokkolni Mancikát – recsegett dühödten a főápoló, majd sarkon fordult és elviharzott.

- Ki az a Mancika? – érdeklődött Mátyás.

- Mancika egy érdekes alak. Fiú a lelkem, de az ápolók Mancikának csúfolják, mert gyenge, vékonyka. Úgy 20 éves lehet, és az az összes elfoglaltsága, hogy a beteg édesanyja gyógykezelésére kéreget pénzt mindenkitől.

- Akkor miért sokkolják?

- Mert a főápoló imád sokkolni. Gonosz ember, az összegyűjtött pénzt is elveszi Mancikától, amikor az a sokkolás után magán kívül fetreng. Az is megesett, hogy nyakán pórázzal meztelenül sétáltatta azt a Mancikát a folyosón, szétszórt előtte vagy ezer egyforintost, amit persze előzőleg tőle szedett el. Azt kellett mondogatnia, hogy „Főápoló úr az én jótevőm!”. Amíg mondta, addig gyűjthette. Az a szerencsétlen térden csúszva szedte össze, amit csak tudott, de mindig kipotyogott a tenyeréből, mert ugye nem fért bele, csak egy kis része, máshova meg nem nagyon tudta tenni. Tömte a szájába is, de akkor meg beszélni nem tudott. Kisebesedett térde, könyöke, körmei, de nem adta fel. Aztán tán egy óra múltán egyszer csak már nem bírta tovább, elnyúlt azon a hideg kövön és csak zokogott, zokogott. A főápoló meg csak hajtogatta, hogy lám, ő milyen kegyes, de ez a haszontalan gyermek nem tud élni a lehetőséggel, hogy édesanyjának segíthessen.

- Piszok alak… - sziszegte Mátyás.

- Az – bólogatott Udvari. – Ráadásul vagy két hónapja meghalt a fiú anyja. De nem mondják meg neki, sőt a főápoló megfenyegetett mindenkit, hogy aki elárulja sokkot kap. Fél, hogy nem gyűjt tovább az a szegény gyerek, és akkor nem lesz mit tőle elvenni. Pár ezer forint is valami ezekben a nehéz időkben.

- No, csak egyet se féljen, adok én majd neki – mondta Mátyás.

Beléptek az épületbe. Udvari nem nagyon bírta szó nélkül, tovább kérdezett.

- Rengeteg jó történetet hallottam magáról. Mind igaz?

- Mire gondol?

- Az okos lány?

- Az időről időre megesik – mosolygott Mátyás.

- Gömör?

- Az is. Múltkor az igazgatótanáccsal pakoltattam le egy rakomány csempét a kamionról, mert becsmérelték a targoncást. Ki is voltak tőle rendesen.

Kopottas ruhájú férfi közeledett a folyosón. Kissé zilált haja, réveteg tekintete alapján Mátyás bentlakónak gondolta.

- Ő kicsoda?

- Csak az informatikus, itt dolgozik félállásban. Jó napot processzorkám, épp mi nem működik abból a két eszközből, hogy ilyen kótyagosan rohan?

- Üdvözlöm, Udvarikám. Ma kivételesen minden rendben megy, mert hogy hazaengedtek. Valami fejesek érkeztek a minisztériumból, most informálják a főigazgatót, hogy eladták az ingatlant. Menjenek szépen haza, itt már nem lesz sokáig helyük.

- Ezt maga meg honnan tudja?

- Megvannak a forrásaim… - válaszolta az sokat sejtető mosollyal. – Bevannak kamerázva, csak egy kattintás, és fent is vannak az interneten. Hát ő kicsoda? – bökött fejével a királynak öltözött felé.

- Mátyás.

- Szűrös?

- Most épp köpönyeges.

- Csak ne forgassa nagyon – mosolyodott el, miközben a bal felső kettes helyén enyhén kidugta nyelvét, Mátyásra kacsintott, és a semmiből elővarázsolva egy viseltes névjegykártyát nyújtott át neki.

Mátyás nem szerette az effajta bizalmaskodást. Régi, jól bevált fegyverét elővéve hát megkérdezte a jókedvű műszakit:

- Aztán mennyi még a harminckettő?

Az informatikus értetlenül meredt a királyra.

- Hát mennyi lenne? Kettő az ötödiken! – válaszolta száját elhúzva, majd heves fejcsóválás közepette elviharzott.

Mátyás kicsit elgondolkodva nézett utána, majd felsóhajtott.

- Változik a világ…

Udvari udvariasan bólogatott. „Van ebben a fickóban valami fura, csak nem tudom megfogni, mi…” – gondolta.

- Na figyeljen ide kedves Mátyás – kezdte elgondolkodva. – Behoztam ide, felelős vagyok magáért. Mondja el szépen, mi járatban itt. Miféle ajándékot hozott maga ide, és kinek?

- Rendben. Ezt a szatyrot hoztam, és nem tudom kinek. Be kell tennem a második emeleti tűzoltószekrénybe, aztán már megyek is.

- De ugye nem valami bomba van benne?

- Dehogy. Nézzen nyugodtan bele.

- Nem nézek én. Nekem elég, ha a szavát adja. Tudja, bolond vagyok.

- Szavamat adom. De nézzen csak bele, kell nekem egy tanú – mutatta Udvari felé a nyitott szatyrot.

Udvarinak elkerekedett a szeme, ahogy a szatyor tartalmát meglátta. - Ember! Ez vagy tízmillió forint.

- Huszonöt…

- Király! És ezt képes egy tűzoltócsap mellé tenni?

- Miért, kerti mellé jobb lenne?

- Még hogy én vagyok a bolond. De mi maga, álruhás pénzszállító?

- Majd mindent megtud a maga idejében.

- Rendben. Itt a csap.

Udvari kinyitotta a tűzoltószekrényt, a szatyrot szépen a fecskendő mellé helyezték, majd mint akik jól végezték dolgukat, Udvari javaslatára az emeleti büfébe mentek.

- Sör van? – fordult be a büfébe Udvari széles jó kedvvel.

- Azt ám magának, kótyagos bolondja, mit nem képzel? – válaszolta egy bárénekesnő fátyolos hangja a raktárhelységből.

- Azt képzelem, kedveske, hogy meztelenül táncol előttem, miközben én kényszerzubbonyban feszítek, de már szabadulóban.

Mátyás elborzadt a látványtól, ahogy elképzelte, amint az éltes büfésnő fátyoltáncot járva hergeli a lekötözött Udvarit. „Perverz bolond…”, gondolta végül engedve, majd megpróbálta becsukni a száját, amikor a raktárajtóban egy húszas éve közepén járó, hosszúcombú szőke jelent meg, mély dekoltázzsal, miniben.

- A csajom – mutatott a lányra. – Ő meg király - intett fejével a még mindig ámuló Mátyás felé, aki nem nagyon tudta összerakni fejében a látványt és a hangot.

- Mátyás. Kezeit csókolom.

- Csaja magának a benzines fűnyíró, azzal kavarjon. Hello, Matyi. Ludas? – Mátyáson látszott, hogy nem talált célba a tréfa. – Jól van, hagyjuk. Mit kérnek, fiúk?

Sör tényleg nem volt, ásványvizet ittak. Nem szóltak, csak áhítattal nézték, ahogy a szőke kiszolgálja a sorra érkező vevőket. Néha háttal nekik, a földig lehajolva, néha meg szinte a pultra hasalva nyújtózkodott valamiért. Remek látvány volt, domborzati viszonyait tekintve sokkal inkább Buda, mint Pest. Ezt mások is tudhatták, mert nagy volt a jövés-menés, Mátyás nem is gondolta volna korábban, hogy ennyi békés, jó ízlésű bolond van az épületben.

A lágyan hullámzó, kies dombok látványától már épp mélyhipnózisba kerültek volna, mikor fiatal fiú lépett a helyiségbe. Az asztrálisan már a lány dekoltázsánál lebegő Mátyás azonnal visszazuhant fizikai testébe, és mielőtt Udvari odasúgta volna, tudta, Mancika az. A szépség gyengéden rámosolygott az elgyötört arcú ifjúra a pultból, aki valószínűleg épp csak visszanyerte öntudatát a főápoló által beígért kezelést követően.

A fiú leült egy távoli sarokba, a lány habos kakaót készített neki. Mancika szótlanul tűrte, hogy a szőke megitassa, nedves kendővel szinte simogatva megtörölgesse arcát, száját.

Mátyás szíve nagyot dobbant. Micsoda nő. Milyen mélyen érző, nemes szív. Micsoda ősi tűz lobog azokban az őzike szemekben. Ahogy a Mancikát ápoló lányt nézte tudta, tennie kell valamit. Az összetört fiú felé indult, köpönyege alól egy köteg pénzt varázsolt elő. Mikor a fiúhoz ért felé nyújtotta a pénzt.

- Fiatalember… - szólt megindultan. – Mátyás vagyok. Megtisztelne, ha elfogadná tőlem ezt a segítséget az édesanyja kezelésére.

A lány szemét elfutatta a könny, sarkon fordult, és visszament a pultba.

- Köszönöm, nem fogadhatom el. Sajnos már meghalt – szólt csendesen a fiú.

- Fogadja együttérzésem. Végül csak elmondta magának valaki?

- Az első pillanattól tudtam – nézett szomorúan a még mindig könnyes szemű lány felé.

- Akkor miért gyűjti még mindig a pénzt?

- Mert a főápolónak három gyereke van, kell nekik az a kis pénz a megélhetéshez – felelte csendesen.

- Akkor is megéri magának, ha közben százszor megalázzák, amikor a pénzt kéri, vagy amikor kapja?

- Igen.

- Ugyan miért?

- Mert megadom nekik a lehetőséget, hogy helyesen cselekedjenek. Csak rajtuk áll, hogy adnak-e, és ha adtak kapnak-e, ha kapnak visznek-e.

Mátyás elgondolkozott egy rövid időre, aztán bólintott.

- Örülök, hogy megismertem, fiatalember.

- Én is örülök, királyom.

Mátyás még egy vágyakozó búcsúpillantást vetett a szőke lányra, aztán Udvarival együtt elhagyták a büfét. Nem szóltak, csak ballagtak a folyosón a lift felé. Valahogy nem volt mit mondani. Ahogy a tűzoltószekrényhez közeledtek egy öltönyös férfit láttak, aki a nyitott ajtó mellett nyakkendőjét lazítgatva kapkodta a levegőt.

- No, csak nem tűz van? – kérdezte együtt érzően Udvari, látva, hogy az öltönyös mindjárt infarktus kap.

- Nem láttak egy fehér szatyrot? Az előbb még itt volt.

Mátyás és Udvari egymásra nézett, és sajnálkozón fejüket ingatták. A férfi falfehéren elviharzott.

- Nos, kedves Udvari, nekem itt már nincs dolgom. Távozom.

- De hova tűnhetett a pénz?

- Nem tudom. Ez már nem az én dolgom.

- Hát, rendben. Minden jót magának. Örömömre szolgált önnel együtt bolondnak lenni.

- Én király vagyok, nem bolond.

- Lehet, hogy mégis maradnia kellene? – mosolygott Udvari. – Bár lassan mindannyiunknak menni kell.

- Nem eszik olyan forrón a kását, kedves bolond. Egyszer volt Budán kutyavásár. Megjegyzem, azóta nyugaton a kóbor korcsoknak nagyobb a keletje, mint a fajtiszta ebeknek. Tudja, ha megadja az embereknek az esélyt, hogy jót cselekedjenek, akkor már csak rajtuk áll.

- Nem értem én az ilyen fondorlatos gondolkozást – mosolyodott el Udvari. - Tudja, csak egy szegény bolond vagyok.

- Úgy bolond maga, barátom, ahogy én.

- No, akkor mind a ketten nagy bajban vagyunk.

Ezen aztán jót nevettek. Mátyás végül tényleg búcsúzóra fogta.

- Találkozna velem holnap reggel tíz órakor a főbejáratnál?

- Ne haragudjon felség, de nem az esetem. Ha már lehet válogatni, inkább a büfébe mennék.

- Nem úgy, maga bolondok bolondja, segítség kellene.

- Ja, az mindjárt más. Tízkor ott találkozunk.

Ezzel elváltak. Az őrök még pár durva tréfával illették Mátyást, amikor a kapun áthaladt, de aztán a közben már beköszöntött este hamar elnyelte a távolodó köpönyeges alakot.

Reggel tízkor, mikor Udvari a kapuba érkezett ismét a két, nem túl okos, ám annál rosszindulatúabb őr volt szolgálatban. Mikor meglátták, hosszú, cikornyás káromkodásba kezdtek, amitől Udvarinak az az érzése támadt, hogy rájöttek, mégsem tábornok. Vagy ha az is, bentlakó.

- Egyszer tedd ki a lábad, többet be nem jössz! – kiáltotta felé az őr, aki rosszabbul járt tegnap. – Vagy gyere ide dagi, kiteszem én a lábad, hogy egyik lábad itt, másik ott! – fogadkozott fenyegetően. A kutya szinte szánakozva nézte a hatalmát visszanyerő feketeruhás nekibátorodását.

Udvari tartózkodott tőle, hogy tíz méternél jobban megközelítse a kaput, így némileg biztonságban érezhette magát. „A fene megegye, milyen király ez? A pontosság nem pont az ő erényük kellene legyen? Késik itt nekem, engem meg megesznek reggelire.”

Ahogy a gondolat végére ért, hatalmas fekete autó fordult a kapuhoz. Az őrök gyanakodva méregették a luxusjárgányt, amelyből egy sofőr pattant ki, hogy a hátsó ajtót kinyissa utasa előtt. Sötét öltönyt viselő férfi szállt ki az autóból, minden ruhadarabja a minőséggel párosult jó ízlést sugallta. Határozott léptekkel az őrök felé indult, akik egyre kisebbnek tűntek.

- Jó napot kívánok! Megismernek-e az urak? – kérdezve a feketeruhásokhoz érkezve.

Udvari, aki a földbegyökerezett lábú biztonságiak láttán felbátorodva közelebb merészkedett, elhűlten látta, hogy bizony csoda van készülőben.

- Azt a teringettét! – kiáltott fel. – De királyul néz ki, királyom! Utoljára Habsburg Ottót láttam ilyen szép öltönyben, de az még az előző életemben történt.

- Jó napot önnek is, legkedvesebb bolondom – mosolygott Mátyás Udvarira, aztán visszafordult az őrökhöz. – Újra megkérdezem. Megismernek-e az urak?

- I…igenis! – habogta az egyik őr.

- Uram! – kiáltotta boldogan utasítva Udvari.

- Igen, uram! – ismételte az őr.

- Remek. Rossz hírem van. Megvettem ezt az egész ingatlant az önök őrző-védő cégével együtt.

Az őrök, ha lehet még sápadtabbá váltak.

- Tudják-e, hol hibázták el a dolgot?

- Igen, uram, Kinizsinél.

- Nem pont ott, de ha már itt tartunk, ki volt Kinizsi?

- Focicsapat, uram!

- No, ezt hagyjuk. Ott hibázták el, hogy visszaéltek a hatalmukkal. Tudják-e, mi jár ezért?

- Nem, uram!

- Még az is megeshet, hogy dupla fizetés.

Az őrök tanácstalanul egymásra néztek, de még a tréfát igencsak értő Udvari is a fejét kezdte vakargatni.

- Köszönjük uram! – mondta végül mély alázattal az őr.

- Azért nem addig van az – mondta Mátyás. – Hogy nehogy ilyesmi még egyszer előfordulhasson, kell önöknek egy jó parancsnok, aki maguk helyett is mindig tudja, mi a helyes.

Az őrök rémülten néztek a vihogni kezdő Udvari felé, mert felvillant előttük a kép, ahogy a követhetetlenül, össze-vissza beszélő bolond elöljárónak „igenuramoznak” álló nap.

De Mátyásnak más terve volt. A sofőr egy fehér műanyag szatyrot adott kezébe, mire Udvari rögtön eldöntötte, hogy ha jutalmul még milliókat is ad ezeknek a kis önjelölt diktátoroknak a kezébe, menten főbe lövi magát. A bolond szerencséjére csupán egy szép nagy cupákos csont került elő a szatyorból, amit Mátyás a mindvégig feszülten figyelő kutya szájába adott. Az eb, szájában a hatalmas és ínycsiklandón illatozó csonttal meglepetésében csak ült, mintha vigyázzba vágta volna magát.

- Uraim! – szólt ünnepélyesen Mátyás, és a kutyára mutatott. – Mint a cég új tulajdonosa hadd mutassam be önöknek elöljárójukat, az új őrparancsnokot. Akit ő megugat, nem jöhet be, csak Udvari úr, vagy az én külön engedélyemmel. Ha pedig nem ugat, akkor Önök mindenki által jól hallhatóan megkérdezik tőle: „Parancsnok úrnak van-e ellenvetése a belépést illetőleg?”. Ha akkor sem jelez a parancsnok, beengedhetik a látogatót.

Udvari határozottan jól szórakozott, ahogy az újdonsült, közben már felocsúdott őrparancsnok is boldogan esett neki a csontnak.

- Fizetésük pedig a parancsok boldogság-indexétől függ. Amennyivel magasabb lesz, mint eddig volt, annyival több pénzt kapnak.

- Hogy mérik a parancsnok boldogság-indexet, uram?

- Azzal ne törődjön, csak tegyen meg mindent, hogy a kutya boldog legyen. Most bemegyek.

- Be kell írjam a nevét, uram.

- Mátyás király. Betűzzem?

Azzal otthagyta az elképedt őröket, és Udvarival az épület felé vették útjukat. Még hallották, ahogy az őrök kissé zavartan megkérdezik a parancsnokot, hogy az autó behajthat-e.

- Most akkor hogy is van ez? – törte meg a csendet Udvari. – Király, vagy nem király?

- Király.

- Akkor jó, már azt hittem bolonddá tett. Mi történt?

- Hosszú történet ez, de üljünk le egy padra, és elmesélem.

Leültek, és Mátyás belekezdett a történetbe. Elmesélte, hogy amikor meghallotta, eladják a bentlakók feje fölül az intézményt, rögtön tudta, hogy meg kell vennie az ingatlant. Már régóta zajlottak a tárgyalások, de kenőpénz nélkül nem lehetett nyélbe ütni az üzletet, így a megállapodás szerint elhozta előző nap a pénzt, amit ugye együtt tettek a tűzoltószekrénybe. A pénz azonban, bár a címzett csak egy pillanatra hagyta őrizetlenül, eltűnt, így a minisztériumban nem akarták aláírni az adásvételt. Ekkor eszébe jutott az informatikus, akivel együtt találkoztak, és névjegyet is adott. Felhívta íziben, elmondta neki, milyen helyzetben van, és milyen tervei vannak, így megállapodtak, és az igazgató irodájában készült felvételek hamar elérhetővé váltak a világháló egy privát szegmensén. Mikor az illetékesek meglátták a felvételeket, a hallgatásért cserébe azonnal aláírtak minden papírt, amit csak az orruk alá dugott. A felvételekről aztán még kiderült az is, hogy a főápoló lopta el a pénzt.

Udvari őszinte ámulattal hallgatta a történetet. Mikor Mátyás a végére ért, rákérdezett.

- Mi a terve az épülettel?

- Felújítjuk, és gyönyörű szálloda lesz.

Udvarinak kicsit kedvét szegte a válasz, ami megnyúlt orrán látszott is. Mátyás azonban csak mosolygott.

- Szálloda, de mindenki maradhat, bár sokan nem maradtak. Mancika visszakapja a nevét, és élete végéig egy szép kis lakosztályban élhet. A többieket is elhelyezzük tisztességgel.  Ja, és maga lesz az igazgató, úgyhogy önnek is dukál egy szép lakás itt.

- Megőrült? Egy bolondot akar megtenni igazgatónak?

- Bolond lennék nem ezt tenni, barátom. – mondta Mátyás, és kezet nyújtott a bolondnak. A bolond pedig örömmel csapott a király tenyerébe.

Minden úgy is lett, ahogy Mátyás azt eltervezte. Az épület a felújítás után igazi palota lett, ahova boldogan jártak vissza a szállóvendégek. Néhány különcnek mondható bentlakó ugyan volt, de soha, semmilyen gondot nem okoztak. Még György – lánykori nevén Mancika – kéregetése sem zavarta a vendégeket, igazából örültek, hogy miután saját kényelmükért annyit áldoztak, másokért is tehetnek valamit. György később - a gyógyszerek fejlődésének köszönhetően - híres elődjéhez méltón állítólag sárkányokra is vadászott a maga kedves, ártalmatlan módján, amit az idősebb hölgyvendégek apró, lányságukat idéző kacajokat hallatva határozottan élveztek.

A büfés lány – Mancika és/vagy György nővére – a szálloda éttermét vezette, aki Mátyással – annak válását követően – bizony hamar egymásba szerelmesedett. Ezt Udvari minden találkozásuk alkalmával az „Elvetted a csajom, király!” felkiáltással idézte fel - időközben összetegeződtek -, de ettől eltekintve nagy egyetértésben és szeretetben éltek.

A főápoló, miután visszaadta az elemelt pénzt, mint György személyes szolgálója dolgozhatott tovább, hogy le ne csukják. Azonban csak egy ideig bírta idegileg elviselni, hogy bolondokat szolgáljon. Hamarosan újra ápolónak állt egy reform előtt álló gyógyintézetben, ahol egyszer végre magát sokkolta meg véletlenül, és egész normális lett.

Az őrök is hamar elunták, hogy a parancsnok kedvét lessék, és más munka után néztek. A legnagyobb büntetés azonban az volt számukra, hogy amikor egy kemény nap és hat feles után a kocsmában elsírták, hogyan is babrált ki velük Mátyás király, mindenki megértően veregette a vállukat, majd kértek nekik még egy kört, hogy meséljenek még ilyen jópofa történeteket. A bolondoknak pár italig mindenki jó barátja.

Az informatikus kevés munkával, kis felelősséggel és nagy fizetéssel járó állást kapott a szállodában, és az őrök távozását követően magához vette a nyugdíjazott őrparancsnokot.

Hát minden szépen elrendeződött, mint a mesében. Udvari, aki nyitott szemmel járt a világban, egyszer aztán megkérdezte Mátyást:

- Drága király egykomám… Olyan jól rendet teremtettél itt ebben a szép, nagy házban. Nem tennéd rendbe az ország dolgait is?

- Idefigyelj, te bolond… – mosolyodott el az esélytelenek nyugalmával Mátyás. – Király vagyok, nem varázsló.