A bohóctréfáimon túl,
szívesen nevetnék – veled –
mindenen, őszintén,
mert Te lennél, aki miatt
ezt megtehetném.
S vágyva-vágynék
egy pillanatra,
szemedből kis
villanásra, vagy
csak apró harapásra
életedből (bár a kóstolás
meghozza az étvágyat),
s nem nézném
folyton a naptárat,
mi az mi még hátravan,
csak élnék a jelennek,
önfeledten, boldogan…
- s talán egyszer megérném,
hogy rám visszanevetsz,
s azt mondod végre:
ó, ez a nap már megérte!