Érdektelen, értéktelen soraim
hullnak eléd, már mesét
sem mondok, hisz nincs már indok,
amiért szabadna tűzzel játszanom,
kintről csak a szél hangját hallgatom,
de választ nem hoz felém, csupán a ledér
fák kiabálják a fázós őszi szélnek:
- Állj meg! Vagy legalább hideg
könnyeidet ne sírd ránk! Már
rég leloptad rólunk rongyos ruhánk!
Didergő idő köszönt rám az este,
bár az ég gyönyörűre festve
újra megtalál talán valamikor,
arcomon mégis kínos még a vigyor.