A gomba valamikor még teljesen szelíd volt. Csak aztán mosta a savas eső, fújta a keserű szél, míg végül, már a gyökerétől a kalapjáig elmérgesedett.

Galóca kisasszony! Így szólították valaha régen, míg ringbe nem szállt Oroszlánszagú Macskagyökérrel a küzdőtér ellenkező oldalán, hogy mindent megoldó csatában versenyt teázzanak.
Mindketten kitettek magukért, de a csata nem látszott megoldódni. Mígnem Macskagyökér úrfi hirtelen ötlettől vezérelve lekapta fejéről az izzadság ellen a homlokára kötött kendőt, s kicsavarta egy csészébe, majd álszent mosolyoktól kísérve átnyújtotta Galócának.
A nagy igyekezettől, mellyel palástolni szerette volna ellenérzését az orra alatt terjengő „illat”felhőknek, a felé nyújtott bögrébe beütötte a kezét, az őt beterítő penetráns szagtól viszont kiütődött. Így legalább nyugodtan merült álomba.
Ezek után Oroszlánszagú Macskagyökér elhullámozta a bajnokoknak kijáró győzelmi táncot, s elvonult megpihenni babérjaira. Hiába volt azonban az önmagába vetett hit, nem tudott elaludni, mert kicsit szúrta a fülét a levélkorona, ezért messzire dobta a párna gyanánt sikertelenségre kárhoztatott fűszerkoszorút.
Nem volt épp célzott a dobás, de épp Galóca kisasszony kalapját találta telibe, amitől egyrészt kótyagos álmából felébredt, másrészt olyan pirospaprikás düh öntötte el, hogy még azóta is mérges.

Ettől fogva nem is iszik mást, mint méregtelenítő teát, de hiába, mert állandó utánpótlás érkezik környezetéből.
Viszont ma már ő sem spórol spóráival, csak terjeszkedik, amerre pöttyei vezetik (bár néhányat már felkínált a katicák népének, de még így is maradt elég).

Itt a vége, fuss előle!