Csak egy állomás,
ahol most épp állok,
talán senkire nem is várok,
csak csodálom a nyüzsgést,
az embertömeget,
pedig egyre ritkábban emelnek
felém föveget.
Ha ismerőst látok,
mosoly a jutalom,
de már messze jár,
rég nem hallja dalom.

Ez a világ már mások álomföldje
nekik virít e tájék játékzöldje.
Nézelődöm egy kicsit még,
kényelmesek a padok,
de ha eljön az időm,
majd én is elutazok.

Integetek feléd már most,
akkor úgysem sikerül;
- az ember, aki eddig ment,
egyszer majd végleg leül.
Az emléke talán lebbent néha
lángot, máskor papírlapot...
Vajon érték lesz-e másnak is,
mit végül magam után hagyok?!