Egy évvel ezelőtt történt. Június volt, a körúton sétáltam - dehogy sétáltam, rohantam. Apunak kerestem valami ajándékot a születésnapjára, persze az utolsó pillanatban, mint minden évben. Színes volt a város, színes ruhák, színes házak, színes kirakatok, színes autók. És hangos volt a város. Dudálás, zene, minden irányból beszélgetések foszlányai, dübörgő villamosok. A körút mindig zsúfolt: fiatalok, öregek, kutyák és akkor éppen kutya meleg. És rohant is a város és persze rohantam vele én is. Türelmetlenül vártam a zebra előtt, hogy a lámpa zöldre váltson, idegesen és mérgesen kerülgettem azokat, akik előttem toporogtak. Kicsi vagyok, bosszantott, hogy mindenkit nekem kell kikerülni. Olyan rendületlenül jöttek velem szemben, mintha ott sem lennék. Biztos voltam benne, ha én nem lépek félre, nekem jönnek és átsétálnak rajtam mint egy szellemen, még észre sem vennék.

Megvettem az ajándékot és elindultam hazafelé. Nem volt kedvem abban a tömegben villamosra szállni, gyalogoltam. Nem sétáltam, nem rohantam. A Mester utcánál utolértem egy tizenéves társaságot: két pár volt. Vége a sulinak, irigyeltem őket a nyári szabadságért. Idegen volt nekem az öltözékük, a stílusuk-modoruk, a társalgásuk. Mi tizenévesen egészen mások voltunk. Időnként megálltak csókolózni, ölelkezni, időnként kritizáltak valakit a cipője, ruhája, vagy a haja miatt. A Boráros téren egy velük egykorú fiú állt, aki galambokat etetett. Őt először csúnyán pattanásos arca miatt nevették ki, aztán cikinek tartották rajta az egyszerű farmert és egyszerű pólót. Néhány lépéssel mögöttük voltam, a színes és hangos város ellenére mindent hallottam, amit beszéltek - annyira természetesen, annyira szemtelenül nem törődve senkivel és semmivel... Két lépéssel a fiú mellett megálltak, mutogattak rá és hangosan nevettek rajta, mert galambokat etetett.

Olyan egyszerű volt az a fiú és olyan magányosnak tűnt. Nem nézett azokra, akik kinevették, nem nézett rám sem, mégis nekem még adott is valamit... Talán sajnálatból, talán azért, mert engem meghatott abban a kavargó, rohanó városban, ahogy állt egyedül és szórta a magokat, meg akartam állni csak egy percre. Csak ráköszönni, vagy elmondani neki, hogy abban a pillanatban, még ha csúnya is az arca, ő maga és csak ő szép a városban! Bár pillanatok alatt mégis szó nélkül mentem el mellette, én tudom, hogy soha nem felejtem el.