Törékeny vagyok.
Újra fáj nekem minden szó,
minden pillantás, az érintés, vágyakozás...
Üvegből vagyok - úgy hiszem.
Látszik rajtam minden sérelem:
a karc, a lábnyomok, a csendek és hangok,
porok, esőcseppek, a tisztátlan arcok,
a fények és sötétség,
színek: fehér és sötétkék.
Fájnak a gondolatok,
az eszmék és tanok...

Fáj, hogy létezem!

De a halálba most még nem rohanhatok...
Fáj a napfény,
a hold furcsa arca,
lelkem ezeréves gond lelke marja.
És fáj most a sóhaj,
a létezés némasága,
lelkem röptéből a mélybe zuhanása...
A könnycsepp - lelkem vére,
az álom, melynek halál a vége,
az értelem, minek nincs értelme,
a kacagás, játék, a lázadás,
az Élet hálóján fennakadás,
a menekülés, a megalkuvás!

Gyáva!

Gyáva vagyok és hangtalan.
Félelemmel telt, bizonytalan.
Fáradt és élettelen.
Csak poros és szürke és fénytelen...