Megfáradt utazó

Temetem a múltat, a fájó tegnapot,
a soha vissza nem térő álmokat,
temetem a megkopott tintát tollamon,
az ifjúkort, s vele tűnt világomat.
Temetem a kincseimet, a szerelmet,
a régi szavakat, csengő rímeim,
temetem lantomon az ékes igéket,
az emlékeket, mi néha visszavitt.
Így a semmivel egyedül, magam maradok,
s miként száll az idő…, nézem mereven,
ha most megkérdeznéd tőlem, hogy ki vagyok?
- azt mondanám - egy jégcsap, egy idegen;
aztán, mint egy öreg, megfáradt utazó,
ki a semminek végtelenébe néz,
rebegnék néhány fájó, könnyes búcsúszót -
de már az is az ajkamra fagyott rég.

2009. május 6.