Dalolnék neked

Csöndes a tavasz, mi képzetem nyalja,
A múltból nyári éj langyos csendje néz,
Arany tüzem elborul szürkén, lassan,
Mit élveztem ifjan - az elhamvadt rég.
Napom fáradt. Lomhán, búsan alkonyul,
Zöld mezők íze savanyúan fanyar,
Fák között kétesen kanyarog az út,
S a lég sodra fullasztó port kavar.
De képed ragyog még az alkonyi égen,
Ajkad tisztán mosolyog a múlt körül,
Ha lehetne, virágos tavaszt dalolnék néked,
Az őszi alkonyat sötét sűrűje mögül.
Dalolnék neked szerelmes ifjúságról,
Dalolnék neked pergő nyári percet,
De hallgat a szám – kihez szólna távol –
Meghalt minden, kopik, mint az ember.

2009. április 4.