:
(Tisztelgés a nagy zeneszerző előtt: Beethoven- Mondschein Szonátájára...)
Hangjegyeket hord a Hold ezüstlő fátylán,
nem sejti a jövőt ami bizton vár rá.
Mintha benne ringna csillagos ölében,
úgy issza a holdfényt pihenős időben.
Így születik mennyből világnak a dallam,
később lelkében szól, már csak ott nem halhat.
Reményt lop az éjtől minden pitymallathoz,
keserű gyermekkor akkordokba sajdul.
A hang csendesül, majd befelé fájul,
hasítása siklik billentyűk soráról,
és átível rögtön, hogy simítsa az égre
a csodát, hogy a mát is végleg megigézze.
Azt, amit később soha meg nem hallhat,
de siketen is él még benne minden dallam,
s 'hogy szaporázza sorát táncoló jegyeknek,
oda-vissza téved sejtekből az ének.
Nem tudja - tán érzi -, örök lesz e szépség,
holta után sem bántja semmi kétség.
Még álmodik pár évet fülének zenéről,
emlékek idézte újabb szerzeményt költ,
kioldva szívének legsötétebb titkát:
csendből szórja széjjel harmóniák szirmát.
A Hold ezüstös fátylán csillagok feszülnek.
Hangokat szitálnak, s bennünk megcsendülnek.
*
Versemet elmondja: Kováts Péter - Skorpio:
http://www.youtube.com/watch?v=bDeiisCMttI&feature=share&list=UUOhgr03PthUw0JHBTNoWaVA
(136 szó a szövegben) (574 olvasás)
