Itt ülök, s lesem a Dunát,
mennyi víz, emlék folyt itt át.
Ahogy a nap játszik a habokon,
megelevenedik előttem is a homokon:

Mikor először mosolyogtál rám,
először tapadt puha ajkad a számra,
először csúsztattad kezem a tiédbe,
hogy megvédd, s végre érinthess.

Emlékszel, hogy lestük a csillagokat,
s jártuk éjszakákon át a fagyos utcákat?
Hogy aztán elgémberedett tagokkal, fázva
kísérgettük a másikat utcáról utcára?

S arra, amikor először olvadtunk össze,
forró-mohón, mégis vigyázva bevégezve,
s te a fülembe súgtad a legszebb szót, mit
többé senkitől sem szeretnék hallani?

Soha nem kívánt egyikőnk sem búcsúzni,
ha akartunk sem tudtunk elszakadni.
Összeszövődtünk, egy pók szívünk közé font
el nem szakítható, összetartó hálót,

s most hiába tépjük, makacsul feszül,
kínoz, nem enged, mert ez a végünk:
Te az enyém, én a tiéd.
Csak idő kell, hogy (amit én már tudok), Te is megértsd.

Itt ülök, s lesem a Dunát,
könnyeimtől még átszakad a gát.
Ahogy a nap játszik a habokon
látlak téged: jössz felém a homokon...

2011.09.09.