Félre értelmeztük e Földet,
s halált kíván a létünk.
Olyan dolgokért küzdtünk,
mit soha meg nem értünk.
Mi értelme a napnak,
melyet szorongással töltünk?
Miért „kell” most félnünk?
Egykor nagy álmokat szőttünk!

És az én lelkem az büszke,
ragyog a szememen tőle.
Mert, ha jönnek engem vágni,
csak a testem lesz megölve.
De az is csak egy béklyó,
érzem minden nappal,.
Emberré tett,

pedig, nem mindig akartam.

Mert az ember csak egy test,
a legtöbb lélektelen szolga.
Csendben és félelemben,
éldegél csak, szorongva.
Vagy harsány és buta,
 mégis büszke saját magára.
Azt hiszi boldog,
de le lesz vágva a szárnya. 

Végül  megcsonkítva, kirabolva,
talán már egyenlővé válunk.
Ott majd fontos lesz a lélek,
és, hogy azzal mit találunk.

 
Emlékezz rám, mert tanítok
minden nap egy lecke.
Nem kell követni, éljél,
csak ne legyél elveszve.
Mert lassan eldől a jövőnk,
hogy mennyit ért a létünk.
Középszerűek maradunk,
vagy talán, pirkadathoz értünk.

 
Mint egy kiszáradó szennyezett patak,
úgy folyunk a sorssal.
Most mederben vagyunk,
de kiléphetünk,
csak döntsük már el gyorsan.
A patak a halálba visz,
az nem törődik velünk.
A parton élet van,
hol talán testvérekké leszünk.