Csikorgó kavics, foszladó paplan
fedi értelmem néma esteken,
hol mint elhagyott, bezárt kegyhelyen
szikra, s belőle tűz csak néha pattan.

Lusta a szó, teher a gondolat,
ha sorjáznak elvesztett éveim,
tanulságok, szerelmek, s érveim,
miket az agy hiába osztogat.

Én szívvel éltem le az életem!
Bűnhődni, sírni volt okom elég…
Megbántam? Meg. De bárhogy vélheted,

volt, ki trónusra is emelt ezért.
S bár más gyűlölt, vagy vette véremet,
ismételnék, ha újra kezdeném!