Jaj, mennyi szál köt egy utcához,
ha életünk tanúja volt…

Elvirágzott por és cement
hatalmasnak hitt iskolám,
megfeketedett, összement
az évek rontó folyamán…
egykori méltósága bár
megtört, de szívemben rekedt,
s megrázó a felismerés,
nem volt ő nagy – csak én kis gyerek…

Nagykörút sarkán gesztenyés
melengette kályha felett
dermedt kezeit; gyümölcsét
zacskókba mérte, és nyesett
kesztyűből kifeslő ujjal
kapkodott forró szemeket,
kis lapátjával hol az árut,
hol parazsát kotorva meg…

Kies ligetben templom állt.
Nem körmenet vitt csontokat,
de víg búcsúk helyévé vált,
kacaj fodrozott lombokat,
tömeg hömpölygött, móka szállt,
tükrös szív volt  a hódolat,
s dévaj legények forgattak
farra csapó fakanalat…

A templom sötét hűvösébe
elvétve tért csak be a nyáj,
s tömjén illatú köntösébe
burkolta zárkózott magány.
De kint tombolt, virult az élet,
bár peremváros útzaján
ott ringott még a sebzett ének;
költőnk szava a Gát utcán…

Ó, mennyi szál köt egy utcához,
ha életünk tanúja volt!
Hogy jajdulunk a változáshoz,
mely emlékmorzsákat rabolt!
Foghíj beépül, festés mást hoz,
s az már nem vonz, át nem karol…
léptemet mégis visszahúzza
szép ifjúságom – Mester utca…