Hogy nélküled is forog a világ,

napra nap ugyanúgy következik,

szobádba ugyanúgy kopog be a faág,

s redőny csíkján a napfény vetkezik,

felfoghatatlan! Hogy minden szépség,

gyönyör és zamat mások jussa lesz

azon túl? Hiszen még alig éltél!

S nélküled múlhat tovább minden perc?

Csak tegnap voltál ifjú szerelmes,

alig előtte csecsemő, diák!

Más éltek delét épp csak elérted,

és máris hull a függöny, nincs tovább?

Ha a suhintás szele megrogyaszt,

ha rádöbbensz, neked sincs öröklét,

s lábad már rövidebb utat fogyaszt,

ahánynak eddig koptattad kövét,

világosodás utáni csendben

mérlegre teszed erényeidet.

Hibáidat, bűneidet, s mások

vétkeit majd másképp ítéled meg;

hályog hull akkor, s pőre érzelmekkel

feszül össze sarkított indulat;

valójában mutatkozik meg ember

és szeretet és gyilkos öntudat.

Hullnak a fátylak Salome testéről;

minden réteg elfedte a valót,

s most lehántva őket a meséről,

kiderül: jónak láttad-e a jót,

rossznak a rosszat? Kiábrándultság,

keserű önvád, számító rokon;

vagy jósággal zamatos lét után

jut-e szeretet végső utadon…