:
A kápolna fehér csendjébe tarkán
színeket lop, hangokat, csendülést
a krizantém illatú holtak napján
csokorba préselt bú, emlékezés.
Mécsmorzsák törnek minden pillanatban,
olvad a viasz, semmisül a láng
ölelésében megállíthatatlan
fogy a kanóc, a test, szipog a gyász.
Ó, hány kósza szellem lebeg most sírján
Ölelésre tárt kézzel mindhiába…
Ó, hány utód tépelődik, vakítván
könnytől, káprázattól vigíliára…
Közös fájdalomba olvad magányos
percek gyötrelme, önvád és a kétség,
kielégült-e, míg élt, az általános,
a soha-nem fogyó szeretet-éhség?
(78 szó a szövegben) (884 olvasás)