Még szól, zenél a szerenád,
tücskök éji dala,
de nem hallgatja már tovább,
a Nyár bezárja ablakát,
az ifjú lány elnehezült,
virága hullt, heve lehűlt,
s elhalkult kacaja.

Még tétován, habozva áll,
míg kint az Ősz vigad,
de elrévülten tudja már,
bohém udvarlóján, madár-
füttyös menyegzőjükön túl
reá feledés fátyla hull,
ha új napja virrad.

Rövid udvarlása alatt
az Ősz elé szórta
minden kincsét, mit dúlt kamasz
első szeretőnek fakaszt,
s lakodalmuk, e víg szüret,
hol musttal forr a szürkület,
s diót nyel a torta,

már csendet vetít előre,
hol Tél, a zord após
álmodni zavarja őket,
hóval hinti a tetőket,
vermeket zár, madarat űz,
holt termésekből láncot fűz,
hogy elnémul a jós.