Eldugott hely a mi vidékünk,
És istenfélő nép lakja,
ott történt meg ez a kis eset,
elmondom, hogy más is tudja.
Hármat rikkantott a varnyú,
vagy seregély? ki tudja már?
s mekkorát bődült – hogy a szentkép
lehullt  a falról – a szamár..!
Rögtön tudtuk e jelekből, hogy
a szőlőbe kell sietni,
ideje van a szüretnek, most
kell a tőkének fizetni.
Ha nem tudtuk vón, Rezes szomszéd
üstöllést be is zörgetett,
szeme már csálé, az orra veres,
újbort vedelt, nem sörbetet.
Biztos jele ez a szüretnek,
mert amikor ő beesik,
csak az újbortól lehet részeg,
- rég megitta  a tavalyit.
A talicskára hullott, amin
prést vittünk vón a  hegyre fel;
szorgalmas ember: lóbőrt húzott,
majd hallottuk, hogy énekel.
Jótorkú ember, mint  a kántor,
kinek az ablaka előtt
toltuk a hegyre Rezes szomszédot,
ki hortyogva gyűjtött erőt.
Más hely nem lévén, hasára tettünk
két kis hordót, meg egy nagyot,
s tetejébe még az öreg prést is,
és párszáz boros palackot.
Fejébe csapva kalapját, kántor
uram is velünk ügetett,
mert az istenért! – ő ki nem hagyná
az éves szőlőszüretet!
A munkából is kivette részét;
végig hányta a keresztet,
s mikor a piros lé folyni kezdett,
prés csapja alá terpesztett.
Csakhogy felébredt Rezes is közben,
s bőszen féltve napi koncát,
ellökte onnan kántor uram.
Node az se hagyta magát!
Kántorunk látta, elúszhat így a
szokott egyházi tizede,
nosza hát, bőven megsallerozta,
hogy bezöldült Rezes feje.
Csakhamar egy nagy gombolyagban
csépelték egymást, s végtére
beleestek egy üres hordóba,
mely elindult  a hegyről le.
Sebesen gördült a falu felé,
hogy ájult a két borissza,
s csak a templomkapuban hozta
a pap őket mába vissza.
Csattanva érte el a hordó
éppen a templom íveit,
s a kirontó pap káromkodva
pofozta ittas híveit. 
Lécek és dongák és acélpántok
között siratta újborát:
-Bizonnyal nekem szánták e hordót,
S nem felitták e mihasznák?
Szüretre többé ne járj, fiam!
– fenyegette meg kántorát, -
finánc, hordó se kell immár hozzá:
főzzél mostantól pálinkát!