A rendőrautó csendesen duruzsolt a város főutcáján. A főhadnagynak dolga akadt a postán, addig a törzsőrmester kint várakozott a kocsiban. Míg járatta a motort, legutóbbi esetükön gondolkodott, melynek felgöngyölítése már hosszabb ideje tartott, s felettesének, a főhadnagynak számtalan kínos órát és fejtörést okozott. Apró kis stiklinek tűnt először, de az állampolgári bejelentésen elindulva egy banki alkalmazott sikkasztásából, ahogy belebonyolódtak az ügybe, hétről hétre újabb szálak fejtődtek fel, újabb emberek keveredtek bele, újabb gyanúsítások történtek. A kisváros több prominens embere sározódott be az ügyben, nem egy közülük szoros kapcsolatban állt a helyi rendőrséggel, s a hadnagynak úgy kellett nyomozni, mintha tojásokon lépkednének. Hangulata is ehhez mérten volt ideges; egy szavukért leteremtette beosztottait, holott egyébként kenyérre kenhették; s időnként bezárkózott a szobájába, és órákig töprengett.

Ma éppen a Takarékszövetkezet vezetőjét szándékozott kihallgatni, de mert hivatalosan még nem volt birtokában a vádemeléshez szükséges összes bizonyíték, csak nagyon szőrmentén bánhatott vele, s ez mérhetetlenül bosszantotta a vérmes, könnyen hevülő főhadnagyot, aki már biztos volt a bűnösségben, s akihez a fiatal, kezdő rendőr ilyenkor szólni sem mert, csak vezette némán a szolgálati kocsit.

A főhadnagy most kirobogott a postáról, nyomában nagyot csattant a bejárati ajtó, s beszuszakolódott az első ülésre.

-Na, indíts, fiam… a Takarékhoz!

-Igenis, főhadnagy úr!

Langyosan sütött a nap, a lekotort részeken már olvadozott a hó, némelyik megtisztított járda már teljesen száraz volt. Míg a parancsnok komoran előre bámulva latolgatta magában a kihallgatás módját, és töprengett felteendő kérdésein, a fiatal őrmester csendben élvezte a résnyire leeresztett ablakon beosonó friss levegőt, a benne áramló sejtelmet… hogy vége lassan a fagynak, hidegnek, nemszeretem utaknak… vége a tél némaságának, zsendül újra az élet, kezdenek csivogni a madárkák…jön a tavasz. S mintha csak a bizonyosság tanújelét akarná adni, egy-egy gerlét, rigót, verebet látott mentében szemet csipegetni a járdákon… szegénykék, hogy kiéhezhettek a télen…!

Már majdnem a Takaréknál voltak, amikor megszólalt az URH.

A központ jelentette, rablás történt a Várárok utcában, s a főhadnagy éktelen szitkozódásba kezdett, ahogy felírta a címet.

-Hogy a ménkű csapna bele! Pont most, amikor két napra Pestre kellett küldenem továbbképzésre Pistát, és Jóskát… Nincs mese, neked kell, fiam, kinyomozni az esetet…!

-Még nem kaptam önálló ügyet, parancsnok úr… - tétovázott a fiú.

-Nahát, itt az alkalom! Én nem mehetek… amúgy is leköti minden időmet ez a rohadt pénzügyi zűrzavar… Te csak vedd fel a jegyzőkönyvet, szaglássz körül, és rögzítsd a nyomokat. Kevés az emberünk, fene egye… de ilyentájt nem is szokott nagyobb bűncselekmény előfordulni… piti lopások, rablások…

-Hosszú, hideg tél volt… - vélte az őrmester.

-Az, az… Az elkövetők nagy részét meg se találjuk, le kell zárni az ügyet eredménytelenül…!

Közben odaértek a Takarékhoz. A főnök megveregette beosztottja karját.

-Úgyhogy, László, ha nem találod meg a tettest, akkor sem dől össze a világ… Bár, ha Pistáék visszajönnek Pestről, majd besegítenek neked, értettem?

-Igenis!

-Na, menj… Délután jelentést kérek…

A megadott címhez közeledve a fiatalember itt is, ott is látta a madarakat, de most nem lehetett mélázgatni, s az első önálló esethez illő buzgalommal fogott az ügy feltérképezéséhez. Idős házaspár lakott a címen. Ők vették észre reggel, amikor a kis melléképületben elhelyezett tyúkjaikat etették volna, hogy a lakat leverve, eltűnt a bicikli, egy zsák tűzifa, egy zsák kukorica, és a tyúkok felének is lába kelt. Piti lopás, de nagy kár a kisöregeknek – sajnálkozott a fiú. Hamar kiderítette, hogy ujjlenyomatok nincsenek, az illető kesztyűben dolgozott, s nem használhatta az oldalsó és hátsó kerítést, mert nem bírta volna átemelni a biciklit. Maradt tehát a kertkapu, de ujjlenyomat ezen sem volt. Még lábnyom sem segített – a lelkiismeretes pár előző nap letakarította a havat a melléképülethez vezető betonról, akárcsak bejáróról és a járdáról, s most fejüket fogták, miért is voltak olyan szorgalmasak…!

Az őrmester állt a kapuban, és fejét vakarta. Nincs nyom… hogyan tovább? Elnézett a szomszéd házak felé, s míg jobbra egy darabot se, balra ismét meglátta a járdát csipegető madarakat… végig az utca bal oldalán… csak a baloldalon…

A fiú kocsiba pattant, s lassan, az utat figyelve balra indult.

Három óra múlva már ismét az őrsön feszített, s fülig érő szájjal jelentette az elgyötörten beeső parancsnoknak.

-Jelentem, az ügyet megoldottam… az elkövető előzetesben, a jelentést most írom…

-Hát ezt hogy csinálta? – mondta elképedten a főhadnagy. – Valaki segített…

-Az ég madarai, parancsnok úr…

-Az kevés…

-Hát… a kukoricás zsák is lyukas volt… !