Fehér ruhát repít elől 
kagán leánya, kóc haját
teríti ránk, a földre dől, 
akár a szürke rongybabák.

De szél zavarja ritmusát,
s a nyája űzi; kénytelen
korommal elfedett ruhát
cserélni város szegleten.

Mögötte zord, sötét jetik
kinyúlt alakja fut tova,
s nyomukba csapja lépteit
a nagy hun, isten ostora.

A láthatáron estlepel. 
Vajákos perget dobverőt. 
A törzs dohogva ünnepel,
vitatva múltat és jövőt.

Duhaj, ha rázza tincseit;
e rém sereg ma nagy legény,
s csak ontja, szórja kincseit:
üvegfüggőket ág hegyén.