A Bul'Mich'-en suhant át,
mint régen,
falevelek röpködtek
lábnyomán,
lelkem kócolta, röpkén, merészen,
mint őneki, s borzongást hintett rám.

Én épp a Szajna felé
ballagtam
- a forró aszfalt is
olvadt szinte -
mélázva, halált sejtve magamban,
s fülembe súgott arcon legyintve.

Titkának súlyától
megremegtem,
akár a széles bulvár,
a fasor.
Egy perc volt csak, más észre se vette,
csak én tudtam, hogy ott jár valahol.

Megleste a vén folyó
sodrába
merült hajót, mely amott
vesztegel,
s egy transzvesztitát, ki alsót rántva
szükségét éppen ott végezte el.

(Ady: Párisban járt az ősz)