:
Már harminc éve…! Istenem,
ha visszamennék, hirtelen
megcsókolnám ősz kóchaját,
agyonbarázdált homlokát.
Meg kéne mondanom neki,
én vagyok, aki szereti
ma is, harminc év távola
nem festi arcát át soha.
Át kéne nyújtani neki
mindazt, ami megilleti,
amit, amíg élt, nem kapott,
mert nem kért soha, csak adott.
El kéne suttogni neki,
míg kezét kezembe teszi,
hogy jósága gyümölccsé ért,
ő érdemel minden babért,
s a belém vetett bizalom
háláját ma is vállalom.
Meg kéne mondanom neki,
szürkén is lehet fényleni.
(104 szó a szövegben) (254 olvasás)
