Cím: Lóri
Szerző: Anna1955 - Lőrinczi L. Anna
(08-07-2005 @ 11:29 am)
:
Közeledett a Karácsony. Sokat mentünk a világba, mindenféle ismeretlen helyekre, de arra azért mindig kényes voltam, hogy a Karácsony az egy családi ünnep legyen. Abban az évben, amikor a történet játszódik, 1982-ben úgy hozta a sors, hogy a párom már szeptemberben elment és nem is tudott haza jönni Karácsonyra. No nem addig az! Mérgelődtem, ha a hegy nem megy Mohamedhez, majd Mohamed megy a hegyhez. Így is volt, és december 19-én már a cél ország belföldi járatán ültünk a gyerekekkel. Furcsán éreztük magunkat, mert késő éjjel volt, fáradtak is voltunk a hosszú repülésektől. Nyomasztó volt az a gondolat is, hogy a repülőtértől még autóval is kellett menni több száz km-t. A leszállásnál volt valami kis gond, de ehhez már szokva voltunk a belföldi járatokon. Most éppen csak a fékek nem működtek tökéletesen, ezért egy darabig száguldoztunk a kifutón jobbra, balra dülöngélve, mire nagy nehezen megállt a Boeing. El is felejtettük mind ezt azonnal, amint a férjem átölelt bennünket a kifutó szélén. Odavezetett egy autónak nevezett roncshoz, amiből egy nagyon magas, nagyon vékony fiatal színes bőrű fiú szállt ki és bepakolta a csomagokat. Hét személyes volt a jármű, mert úgy érzem, nem helyes, ha autónak titulálom. Az én mazdácskám is autó, de a különbség ugye.........Szóval nagy.
Elindultunk, és nem győztünk mesélni. Mikor a sok hirtelen elhadart élményeket kiadtuk magunkból, a gyerekek elszenderedtek és csend lett. Elég nagy sebességgel haladtunk, bár a sebességmérő természetesen nem működött, és a korom sötét éjszakában semmit nem láttam, csak a reflektor fényében elsuhanó, út széléből következtettem arra, hogy sok lehet. Egyszer csak köhögni kezdett a motor és putty leállt. Én néztem a páromra, aggódó szemekkel, de csak mosolygott és intett, hogy nyugi, Asraf tökéletesen ért a járműhöz. Eddig nem tűnt fel de, most ahogy kiugrott a fiú, észrevettem, hogy az ajtót nem nyitja, hanem leemeli és félreteszi. Felnyitotta a motorháztetőt és egy nagykalapáccsal, jó nagyot csapott valamire. Visszacsukta a tetőt, beült. Az ajtót visszaemelte, és indított. Ha fogadnom kellett volna az indítás sikerére, vesztettem volna. Elindultunk ismét. Persze a reflektorból már csak az egyik világított, de mint a férjem mondta, ne aggódjak, Asraf nagyon jól vezet így is. Haladtunk, én is elszundítottam. Arra ijedtem fel, hogy megint rángat a kocsi és egyszer csak újra megállt. Nem aggódtam, tudtam Asraf nagyon ért a járműhöz. Kiugrott, a motorháztetőt most nem csak felnyitotta, hanem leemelte és letette az út szélére. Hátulról kannákat hozott és a valamit a kannákból, öntötte valahová a kocsi elejébe. Férjem megnyugtatott, ne aggódjak, Asraf nagyon tudja, hogyan kell tankolni. Biztos, ami biztos a kalapács is ott volt a kezében. Mentünk tovább. Nekem feltűnt, hogy a motorháztetőt nem tette vissza. Férjem megnyugtatott, ne aggódjak, Asraf néha feledékeny, de nem nagyon. Az álom kiment a szememből, most a párom szundított el. Néztem ki a vaksötétbe, de egy nagyon apró fényt sem lehetett felfedezni. Ahogy nézegetek, látom ám, hogy Asraf feje az ajtó ablakának támaszkodik. Néha bólint egyet. Jézusom, ez alszik, tudatosodott a tény bennem. Megráztam a párom gyorsan. - Szívem a sofőr alszik.
Párom a szemét nem nyitotta ki, csak annyit mondott halkan, Asraf ne horkolj! Jézusom, ráztam Asrafot, aki hirtelen felijedt és félrekapta a kormányt. A motor lefulladt. Szemrehányón nézett rám, kiszállt, kereste a motorháztetőt. Mivel nem találta, megvonta a vállát, megint használta a kalapácsot, és mentünk tovább. A következő leállás után már egyetlen lámpánk sem világított, de nem aggódtam, mert tudtam a páromtól, hogy Asraf, a sötétben is igen jól vezet. Az ötödik leállás után, az ajtó is ott maradt az útszélén, de ez már nekem sem tűnt fel, csak később, mikor megérkeztünk. Azért gondoltam, a Szent Antalnak mindenképpen jár valami, mivel a sok száz imát, amit az úton elrebegtem, meghallgatta. Végül is szerencsésen megérkeztünk. Bár a férjemet meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben, de ezen a vidéken a víz nagyon nagy kincs, ezért nem pazarolható, holmi fojtogatásos manőverre. Tehát túlélte.
Gyönyörű házba vezetett be minket. Megkaptuk az ajándékokat is. Már majdnem hajnalodott, de azért a gyerekeket lefektettük. El is aludtak nyomban. Életem fénye, engem puszilgatva terelgetett a hálószoba fele. Nem bántam én sem. Már nem haragudtam, sok volt a négy hónap nélküle. Kezdtem nagyon kellemesen érezni magam, mikor világító szemeket pillantottam meg a félhomályban, a válla felett.
– Szívem, rebegtem. Valaki néz minket a vállad felett.
– Ne figyelj Rá drága, mondta és csókolt tovább.
– Jézusom szerelmem, ennek borzasztó hosszú a nyelve.
– Tudom Édes, Ő a Lóri felesége. Ne figyelj rá.
Na több se kellett nekem, kiugrottam az ágyból. Észnél vagy Te? Kiabáltam. Valakinek itt a felesége és még van pofád engem idehozni? Nem vártam semmit, csak kirohantam és bezárkóztam a másik szobába. Hallottam amint kopog az ajtón és szólítgat. De nem figyeltem. Ki voltam akadva.
- Kedvesem, ne butáskodj, és nehogy megijedj, mert a Lóri valószínű abban a szobában alszik éppen.
Nekem sem kellett több szaladtam ki, ahogy a lábam bírta, és neki estem a páromnak sírva. Ő nevetett és megsimogatta a fejemet.
- Egyetlenem, a Lóri az a házi gekkóm, akit láttál, az meg a Lujza, a Lóri felesége. Ők tartják szúnyogmentesen az épületet. Nagyon szorgalmasak.
Azzal feloltotta a villanyt, és ott állt a Lujza, velem szemben a falon, mintha köszönni akart volna. Férjem kinyitotta a másik ajtót és a mennyezeten átszaladt a Lóri is.
Ennyi nekem elég is volt egész napra.
(862 szó a szövegben) (649 olvasás) 
|
