Tavasszal éled a végtelen természet,
fák rügyei fakadnak, borulnak virág köntösébe,
apró fészkek mélyén lapulnak csöpp életek, -
mint a végtelennek picinyke kis része.
Katicabogár pirosan, boldogan tetszeleg,
fürdik, friss hajnali harmatcseppekben,
reggeli áhítatához a harangvirág zenél,
de a tücsök már eltette hangszerét:
álmodik az estről, - mint szerelmes szív,
és azt reméli, soha nem lesz itt a vég.

Roppant távolság, - ámulva nézlek, -
te messzeségbe nyújtózó végtelen,
s alig hiszem, hogy a vég, a befejezés
pontot tehetne rád: értelem.
A szerelem végtelen, soha el nem múló;
benne a halál a végből csak egy rész,
a halál átmenet lelkünknek a végtelenségbe,
így ítélve minket vég nélküli létre...
bolyongása végén születni kénytelen
s a végtelen létből újra feléledve, szeretni
lelkünk újra kész, a távoli messzeségbe.