Csodálatos hajnal virradt. A fiú aludt, de már nem olyan mélyen. Az álmok már kezdtek elillanni, és a tárva nyitva álló ablakon beömlött a hajnal ezer illata. Bódító levegő járta át a tüdejét, ahogy lassan, nyitogatni kezdte a szemeit. Még nem akart megmozdulni, várt...
Egy hangot várt, mely egy ideje teljesen elbűvölte. Reggelente egy énekes madár, gyönyörű dallamot dalolt.
A szívéig hatolt ez a kedves trillázó zene. A boldogság, a szépség sugárzott belőle át, a fiú lelkébe.
Összerezzent,  hirtelen eddig ismeretlen érzés futott át az egész testén, amikor meghallotta az éneket. Csukott szemmel hallgatta, és nagyon vágyott arra, hogy ez a hang csak az övé legyen.
Kívánta, hogy állandóan hallhassa amikor szüksége van rá. Úgy érezte, ezután mindig szüksége lenne rá.
Egyszer gondolt egyet, és kirohant a kertbe.
Az erdő szélén egy sor ház volt, ez volt a falu utolsó utcája. Utána következett a végtelen erdő, a maga rejtélyes valóságával, néha zordan, de legtöbbször hívogató susogással.
Meglátta a gyönyörű madarat.
Minden kerítésre rászállt,  boldogan trillázott, tollát borzolva, kedvesen megrázkódva, majd teli torokból fojtatva énekét.
A madár észrevette a fiút, és elcsendesedett, figyelt. A fiú egy marék magot szórt a kertbe, és távolabbról figyelte az eseményeket.
A madár eleinte bizalmatlan volt, de minden nappal egyre közelebb merészkedett, míg egyszer csak egészen közel repült a fiúhoz, csipegetve a magokat, figyelve.
A fiú meglepetésére, akkor nem úgy kezdett dalolni, mint addig. Valami nagyon mélyen megható dallamot fütyült. Nézte a fiút, és mintha ez a dal csak neki szólt volna. Majd gondolt egyet, és elillant, elröpült, eltűnt az erdőben.
A fiú minden hajnalban hallani szerette volna ezt a dalt, retteget a gondolattól, hogy egyszer csak elfelejti őt a madár, és nem jön többé, pedig a madár, már minden hajnalban az ablakpárkányon dalolta a csak neki szóló trillát.
A fiú, beleőrült a gondolatba, hogy minden reggel, minden kerítésen dalol az Ő madara. Már a sajátjának érezte.
Valami nagyon szoros, láthatatlan erő kötötte őket össze.
Nem akarta, hogy más is érezhesse azt, amit ő érzett a hang hallatán. Bár ahogyan neki énekelt, úgy nem énekelt senki másnak, de ez nem volt elég. Mindent akart.
Csapdát állított a madárnak, és egy ismét csodálatos hajnalon kalitkába került a madár. Még értetlenül csipogott, próbált szabadulni, könyörgő hangokat hallatott, de a fiú nem akarta elengedni.
Beszélt hozzá, simogatta, mindennel elhalmozta, mindent megígért neki, ha újra szépen dalol. Egyet nem ígért, a szabadságot.
A madár összetört, nem dalolt többé, búsan gubbasztott és nem értette a szeretett fiút. Hiszen Ő elhalmozta, bizalmába fogadta.
A fiú rútul becsapta. Komorsága megbetegítette, kihullott a tolla. Már egy ideje nem is evett. Szabadnak született, szárnyalónak, boldogságot és szeretetet dalolt mindenki lelkébe.
A rabságba belepusztul hamarosan.
A fiú gyötrődött, de nem tudta, vagy nem akarta átlépni önző természetét. Nagyon megharagudott a madárra. Gyűlölni kezdte, és már azt se bánta, ha nem énekel többé. Végül egy dühödt szörnyű nap hajnalán, eleresztette a madarat, röpüljön messze örökre... Nem akarta többé látni, talán hallani sem...

A madár nem feledte a fiút, és pár hét múlva a fiú újra hallotta távolban a madár dalát.
Ismét kerítésről kerítésre szállt és énekelt önfeledten. Sajgott a szíve, haragudott a madárra is, és magára is.
Egyszer csak egy varázslatos pillanatban, egészen közelről hallotta azt az éneket, amelyet csak neki dalolt a madár. A párkányon ült, és kedvesen nézett a fiúra, trillázva szállt a gyönyörű dallam, melyet most már a fiú is megértett.
Ez csak neki szólt, ezt csak ő hallhatta.
Ekkor jött rá a fiú mekkora kincset talált.
Borzasztó önzésében majdnem elpusztította.
Megértette, milyen lehet az őszinte tiszta szerelem, a bizalom, az adni akarás, a másik elfogadása...
Melyben a lényeg, nem a birtoklási vágy...