Ágnes, amikor belépett az ajtón, a gyomra görcsberándult. Már több órája várt az előtérben. A maszatos kis arcocskát a babakocsiban, többször is rendbe tette ez idő alatt, persze feleslegesen.
Kopott cipőjét sem tudta hová dugni, bár egy ideig abban reménykedett, hogy a szék alatt talán nem nézik meg annyian.
Egész este és reggel, míg kisfiát öltöztette, mondogatta magában az első kigondolt mondatokat. Erősítette magában azt a pár szót, és úgy hitte menni fog, de most, ahogy jelzett az a gép, és az a szám jelent meg a kijelzőn, amelyet már rongyosra gyűrögetett idegességében, elszállt minden ereje.
Mire eljutott ehhez a várva-várt pillanathoz, mindent elfelejtett.
Állt a hatalmas kétszárnyú üvegajtó előtt, és csak nézte, szíve a torkában dobogott, émelygett.
A biztonsági őr erőteljes szava térítette magához.
- Bemegy, vagy vár még pár órát asszonyom? - ijedten kapta fel fejét, és gyorsan belépett, szemét lesütve, a babakocsira koncentrált.
A görcs a gyomrában erősödött. Lázasan törte az agyát, merre is induljon, a sok asztalnál mindenütt ültek, halkan beszélt mindenki, mintha egy szentélybe lépett volna be.
- Idejöjjön kérem, ha lehetne gyorsabban, mert sokan vannak még kint! – hallotta a kissé erélyes hangot.

A babakocsit nehezen odanavigálta, ahol az asztal mögött, egy nagydarab szemüveges középkorú nő ült. Haja a mai divat szerint élénk vörösre festett, már inkább piros, a körmei pedig valószerűtlenül hosszúak és pöttyösek voltak. Remegő kézzel átadta a sorszámot.

- Miben segíthetek? – kérdezte a szigorú szemekkel néző hivatalnoknő.

- Értesítést kaptam az önkormányzattól, hogy segélyt kaphatok a gyerekek miatt, de aztán azt mondták, hogy jöjjek ide valamilyen papírt kérni. Ja, és ezt adták, hogy töltsem ki, és ehhez kellene a papír is – azzal egy kissé gyűrött A4-es formátumú hivatalos nyomtatványt nyújtott a hivatalnoknő felé. Az elvette a papírt, leplezetlen undorral fogta meg, gyorsan átfutotta és visszaadta.

- Adóigazolásra van szüksége, hogy igazolja, mennyi volt a jövedelme.

- Igen… biztosan – felelte bizonytalanul, mert kint, amikor azt a sorszámosztó masinát meg kellett nyomni, a biztonságiőr segített neki.

- Nincsen munkám, néha elmegyek takarítani, ha szólnak, tetszik tudni a gyerekek miatt… - a nő közbevágott.

- Kérem az adókártyáját

A gyermekre még egyetlen pillantást sem vetett, pedig a kisfiú nagy szemekkel nézte, még az ujja szopását is abbahagyta, annyira figyelte a csillogó körmöket.

Gyorsan gépelt a számítógépen, kattintgatott az egérrel, többször megállt, és újra kezdte.

- Nem tudom kiadni az igazolást, mert nekünk öt évet meg kell néznünk visszamenőleg, és önnek két évvel ezelőtt volt két hónapig bejelentett munkája, csak adóbevallást nem nyújtott be. Ezt pótolhatja, az MZ4320-as nyomtatvány kitöltésével, kérem beszélje meg a könyvelőjével. Szinte egy szuszra ömlött ki belőle a sok szó. Ágnes már az elején elakadt, a „nem tudom kiadni” meghallásakor.

- Nem itt kapom meg azt a papírt? Engem ide küldtek.

- Vegye meg a nyomtatványt kint, és töltesse ki a könyvelőjével, majd hozza ide vissza

- Akkor most menjek ki, és ott fogok kapni papírt, amit vinnem kell? – kérdezte, mert úgy gondolta, jobb, ha arra koncentrál, ami miatt ideküldték.

- Nem hölgyem! Ott kint, megvenni tudja azt a nyomtatványt, amit ki kell tölteni, azon igazolás alapján, amit a munkáltató adott önnek, aki foglalkoztatta.  Azt kell ide benyújtani, itt feldolgozzuk, és ezután tudunk jövedelemigazolást adni – vontatottan, tagolva ejtette ki a szavakat

- Nekem nem adott senki semmit! Illetve ezt a papírt kaptam, és azt mondták, hogy jöjjek ide…- ismét nyújtotta a nő felé, a kezében azóta még megviseltebbé vált nyomtatványt.

- Akkor el kell menni a munkáltatóhoz, és kérni kell tőle, mert ő köteles a munkaviszony megszünésekor átadni a dolgozónak – hadarta most már türelmetlenül a hivatalnoknő, és elhúzta a száját, amit mosolynak szánt, de nem igazán az lett.

Ágnes zavartan nézte, nem értett az egészből semmit, csak annyit, hogy nem akarnak neki adni papírt, amit ha nem visz reggel magával, akkor nem kapja meg az igért pénzt, és nem tud enni adni a gyerekeknek. Már ma reggel sem volt otthon, még kenyér sem. A legnagyobb fia tizenkét éves volt, és úgy tett reggel mintha nem lenne éhes, még rá is mordult a kisebbikre, hogy ne nyavalyogjon, majd délben eszik az iskolában ebédet. Még jó, hogy azt kapják, de a kicsinek az sincs, mert ő otthon van vele.

- Én nem tudom hová menjek – mondta remegő hangon

- Hát ahol dolgozott két évvel ezelőtt két hónapig

- Nekem csak szóltak, hogy mehetek takarítani, és akkor takarítottam, több helyen, de aztán azt mondták, hogy megszűnt.

- És a fizetését hogyan kapta?

- Hát jött egy ember és odaadta, ő mondta azt is, hogy megszűnt

- Nos, akkor ahhoz az emberhez kell elmenni, és elkérni az igazolást, mert arra a két hónapra bejelentett munkaviszonya volt, és arról kell beadni adóbevallást.

- Jó elmegyek – ígérte gyorsan, bár nem tudta hol találhatná meg, de úgy gondolta, ha megígéri, akkor megoldódik a probléma.

- Rendben, viszontlátásra – nézett rá a nő hideg szemekkel, és visszaadta az adókártyát.

- Amit holnap vinnem kell papírt, azt kint kapom meg? – kérdezte Ágnes ijedten

- Nem, kint csak megveheti az MZ4320-as nyomtatványt, amit ide be kell adni

- Nekem nincsen pénzem, nekem csak azt mondták, hogy jöjjek ide, és itt fogok kapni egy papírt, amit reggel vinnem kell, és akkor kapok pénzt.

- Nem tudok mást mondani, beszéljen a könyvelőjével – mondta a hivatalnoknő ingerülten, és távozásra szólította fel, mert kint még sokan várnak.

Ágnes csak bólintott megszeppenve, elindult kifelé, lassan tolva a babakocsit.

Nem tudta mit ad enni a kicsinek, nem értette reggel mit is fog mondani majd a másik hivatalnoknőnek, aki ide küldte.

Halkan mondogatta  – beszéljek a könyvelőmmel.