Volt az a nap, mikor elbújtak a felhők,
vagy csak csendesen osontak tova,
a vérvörösen izzó alkony, némán lépett elénk
- Nógrád tornyában - vágyunkat izzítva.
Szemed tükrébe szivárványt festett a szerelem,
szomjas ajkam perzselték féktelen csókjaid,
akkor talált ránk az-az este is, mikor
mámortól részegülten öleltél hajnalig.
Kis szobánk ablakában pironkodott a Hold,
majd álmos fejecskéjét lehajtva távozott,
bőröm sejtjeibe hímezted boldogságfüzéred,
s a reggel csukott pilláimra mosolygott.