Az infúzió lassan, egyenletesen csöpögött. Egy ideje csendben figyelte és számolgatta, mikor elért százig, elölről kezdte.

Észrevette azt is, hogy nem tökéletesen azonos időközönként csöppen egy-egy csepp.

Az ablakon beömlő késő őszi napsugár kettészelte a szobát, ferdén, laposan. A horizonton már csak egy negyedkörnyi aranykorong látszott. Élesen, vakítón lángolt.

Gyönyörű, izzó narancssárga szín volt. Szinte megbabonázva nézte, míg a szeme káprázni nem kezdett. Micsoda tűz. Elmosolyodott.

Nemsokára feketeség borít majd be mindent, azt is, amibe most még a szeme megnyugvásként kapaszkodik.

Nem érzett fájdalmat, csak keserűséget. Behunyta a szemét. 

- Gondolom, nem mondok semmi újat, hiszen tisztában vagy a helyzettel. Döntened kell, és vállalni, vállalni, nem megijedni - kicsit szemrehányó, türelmetlen hangon mondta ezt Manfréd, az orvosa.

Évek óta ismerték egymást. Ötvenes évei derekán járó, magas, szikár férfi volt. Szigorú arcán ritkán lehetett érzelmeket látni. Angélával viszont mindig nagyon gyöngéden bánt.
Az asszony érezte a férfi titkolt rajongását, de nem vett róla tudomást. Nem tudta viszonozni az érzést, mert olyan körülmények közt kellett megismerkedniük, melyben reménytelen volt minden érzelem a részéről.

- Tudom... de nem! - mondta Angéla fakó, de határozott hangon

- Nem értelek, így nem vállalhatok felelősséget...Ha nem fogadod el a döntéseimet, nem tudlak tovább gyógyítani -  Manfréd szinte kétségbeesetten ejtette ki a szavakat.

- Találj más megoldást...Te vagy a legjobb... Ne ölj meg engem is – Angéla szinte kiáltotta az utolsó szavakat, s mikor kimondta, már bánta. Tudta, hogy ezt nem lett volna szabad.

- Bűnömmé lett a tehetetlenségem... Talán igazad van – a férfi semmibe meredő tekintettel nézett ki az ablakon.

- Ne haragudj, nem akartam...

- Nem bízol bennem. 

- OKÉ... Rendben, vállalom... - állt fel gyorsan az asszony és megfogta a kilincset.

Az orvos legszívesebben magához szorította volna. Eszeveszetten küzdött ezért az asszonyért, akit titokban szenvedélyesen szeretett.
Sokszor eszébe jutott, hogy talán nem neki kellene őt gyógyítani, de nem merte rábízni senkire. Féltette. A saját képességeivel tisztában volt, és tudta, az egyetlen esély Angéla számára, az ő hatalmas tudása. Senki nem tudott az érzésekről, melyek megkeserítették a mindennapjait.  Ritkán találkoztak, csak a kötelező vizsgálatok alkalmával, vagy amikor súlyosbodott a helyzet... Időnként telefonon érdeklődött a hogyléte felől, és boldog volt, ha nevetni hallotta, ha csilingelt a kacagása.

- Egy kicsit kellemetlen lesz, de nem fogsz nagy fájdalmakat érezni, ígérem megóvlak mindentől, amitől lehet. Higgy bennem.

- Semmi gond, ne aggódj, nem fogok nyűgösködni ... Csak félek - ezt már suttogva ejtette ki, és könnybe lábadt szeme összekapcsolódott a férfiével.

- Ha feladod, akkor hiába minden – próbálta Manfréd nyugodtan és tárgyilagosan kiejteni a szavakat, miközben odalépett az asszonyhoz és megfogta a kezét – Ugye történt valami, amit nem mondtál el…?


Angéla kinyitotta a szemét, és már nem látta az izzó napkorongot. Szürke volt minden. Az infúzió csöpögött, egy – kettő – három…kilencvenkilenc…


folyt köv.